Nem megy. Nem bírom tovább. Itt a vége betelt a pohár. Egyszerűen képtelen vagyok ugyan úgy folytatni az életemet. Neem megy! Hogyan is tehetném? Elveszítettem a lelkem másikfelét az én drága húgom, kiderült, hogy értelmetlen volt az eddigi kapcsolatépítgetésem, hiába öltem bele x évet. És a barátaim java része elhagyott. Hátat fordított. Egy különösen. Akiről azt hittem tényleg megértjük egymást, egy hullámhosszon vagyunk. Mégis mit akar? Amikor odadtam volna neki mindenem, nem kellett, félrelökte. Amikor meg látja, hogy más élvezi a társaságom féltékeny lesz, vagy mi? Nem értem...esküszöm nem értem. Pedig szerettem. Nagyon... de elhagyott amikor a legjobban szükségem lett volna rá, amikor igazán sebezhető voltam. A húgom halálát követő időben. Csak egy-két ember mardat akikre számíthatok. Nekik nem győzök hálás lenni. Nagyon megcsappant az a húdenagy közösség. Hát mindenkinek csak addig vagyok jó, amíg segítek, mosolygok és azt mondom minden rendben lesz? Mert ugye egy depressziós ember nem képes erre. Szánalmas, és lelombozó látvány. Nem szívesen vagyunk a társaságában, mert csak lehúz. Én kimozdítottam az ilyen embereket, felemeltem magamhoz őket, és megmutattam hogy van kiút. De mi történik, ha én kerülök ebbe az állapotba? Általában kihúzom magam a szarból, de most semmilyen pozitívum nem lebeg a szemem előtt. És bevallom az őszintét félek is. Félek ettől az ismeretlen jövőtől. Ilyen még nem volt. A sors alapjaiban rengette meg most az életem, kiütött szinte minden kapszkodót a kezemből, és oszlopot a lábam alól. Ami csak bekövetkezhetett, az be is következett. Tudta hol támadjon. Mintha folyton azt kérdezné: "Na mennyit bírsz még el? Nem elég? Megállod a helyed, na akkor várj, teszek még valami súlyt rád, kirúgok alólad még valamit, tessék egyensúlyozz." Attól sem érzem magam jobban, hogy megpróbáltam kiiktatni az egyik forrást, aki tehet közvetve a húgom haláláról. Azt hittem, ha bosszút állok, és leszedálom őt, ahogy ő engem, akkor jobb lesz. De egy frászt...

Nem tudom meddig bírom. Mibe kapszkodjak? Merre forduljak? Mit változtassak?

No bezzeg képmutató emberke az van bőven. Azok mindig akadnak körülöttem. Most is. Tudom, hogy kire fáj a foga, kit akar elvenni tőlem. Azt hiszi könnyű dolga van. Persze baromira téved, meg abban is hogy tiszta hülyének néz. pedig átlátok a szitáján.

Jaj húgi...annyira hiányzol. Hogy fogom ezt átvészelni? Hogy fogom ezt kibírni? Széthullottam. Nem csak miattad, hanem amiatt is amit magaddal vittél. Belőlem...belőlünk. Tudom, szörnyteg vagyok...siratom magam, mert nem vagy itt. Nem akarlak visszatartani. Elérted a tökéletes állapotot. Annyira teljes volt az életed, hogy szinte mindegy lett volna mikor mész el. Amit csak adni tudott, azt te kiélvezted. Még úgyis hogy teli voltál kétségekkel. Basszus annyi mindent tanulhattunk volna még együtt, annyi dolgot adhattál volna  világnak. Miért? Miért kellett ez most? Miért hagytál itt? Mondják, mindig annak a legnehezebb aki ittmarad. Igen, így van. Miért hagytál itt? Én miért nem mehetek még utánad, és te miért siettél ennyire előre... pontosabban sietettek ennyire?

HELP...help...help...

A sorsunk olyan akár a vándor iránytűje. Mindig mutatja nekünk az utat, hogy merre kell mennünk. De azt sosem szabja meg, hogy milyen úton közelítjük meg a végcélt. Az ember rendelkezik valamivel, amivel még az angyalok sem. A szabad akarattal.
Tehát eldöntheti, hogy egyenesen, esetleg kisebb kerülőkkel megy-e vagy inkább az ellenkező irányba halad. Viszont, mindig viselnünk kell a felelősséget, döntéseink következményeit.
Mai rohanó, szintetikus világunkban az emberek nagyon hozzászoktak, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem válik be, azonnal eldobják. Legyen szó egy elektromos készülékről, vagy akár egy embertásukról... De ez egyáltalán nem helyes! Ha döntést hozunk, teljesen biztosnak kell lennünk benne, és kitartani mellette, még ha időnként nem is tűnik jó ötletnek. Hogy miért? Mert ez határoz meg bennünket. A tetteink mutatják, hogy kik vagyunk. Ha felelősséget tudunk vállalni, elég érettek leszünk ahhoz, hogy a lelkünk tovább fejlődjön. Nem csak a jó dolgok vannak ránk hatással. Néha szenvedések árán kell megtanulnunk, bizonyos nagyon fontos leckéket. Nincs fény árnyék nélkül.
Ha pedig szeretnénk mindig jól dönteni, a legjobb, ha saját belső ösztöneinkre hallgatunk, illetve figyelembe vesszük Őrangyalunk jelzéseit. Ő azért van, hogy segítsen nekünk. Ő a mi igazi lelki társunk, énünk másik fele. Ezért forduljunk hozzá mindig szeretettel és bizalommal. A legapróbb dolgokban is örül, ha segíthet. Ez mindenkinek alapvető joga.

Attól, hogy valaki jószándékúnak állítja be magát, még nem lesz jó. Rengeteg szenvedésen, kell átesnie, és meg kell értenie a világ miértjeit, hogy felelőségteljesen tudjon dönteni, majd cselekedni. (Mondjuk ez elég nehéz azzal a hozzáállással, hogy "tojok mindenre és mindenkire, csak az én igazságom az igazság, mert nem hiszek semmiben".) Kicsit be is kell mocskolódnia, ha valóban tenni akar és nem csak a magasból szemlélődni és osztani az észt. Az önös érdekek, az önsajnálat pedig olyanok, mint egy sötét, bűzös mocsár ingoványos talaja. Azt hiszed kézben tartod a dolgokat, miközben csak süllyedsz egyre mélyebbre. Ez a XXI. század, az ego diadala az értelem, érzelem és a szellem fölött... Azt hiszem kezd a gyomrom felfordulni...

Nem tudom merre halad a világ valójában, de az biztos a hogy a végén belebámulhat a hatalmas, büdös semmibe... a sötétségbe...

Mindenki ki akar emelkedni, különleges akar lenni bármi áron, még ha saját magát, vagy másokat is kell felálldoznia. Pedig mindenki egyedi és megismételhetetlen. Akkor mi szükség erre az önpusztításra? Miért így akarják felhívni az emberek magukra a figyelmet?

Milyen világ az, ahol divat ostobának lenni? Ahol divat a kesergés, a gonoszság? Ahol normális egymásnak hátat fordítani, másokat kihasználni? Már nem tudom, akarok-e egy ilyen világ részese lenni...

Először is szögezzük le, annak ellenére, hogy az eredei kézírat nem akkor keletkezett, ahogyan azt tulajdonosa, létrehozója állította, hanem sokkal később, egyáltalán nem kell félvállról vennünk.
Nem egy délutáni könnyed olvasmánnyal állunk szemben. Ez a szöveg nem más, mint egy jegyzet, ami az innen onnan megszerzett tudást hívatott őrizni, és valószínűleg némi fikcióval elegyítették.
Számtalanszor találkozunk efféle kötetekkel a történelem folyamán. Hiszen a titkos tanokat, de még a kevésbé titkoskat is, a társaságok tagjai a fő forrásról másolták maguknak le. Szándékosan nem felekezetet írok, mert nem kell valláson alapulnia a szövegnek ahhoz, hogy az adott csoporton belül, hagyományosan öröklődjenek. Itt a megszerzett tudás a mérvadó. Természetesen mint minden másolási eljárársnál, itt is fent áll a veszélye a torzulásnak és annak, hogy az egyén belevigye a kreativitását. Gondoljunk csak a Voynich kézíratra, melynek lapjai olyan fontos és létező információkat tartalmaznak, mint például építészet, a csillagászati tanulmányok, vagy a velencei üvegművesség alapjai, amit nagy titokban őriztek, és kicsempészésük súlyos vétségnek számított volna. Ennek elrejtésére egy egyedi kódot fejlesztettek ki, amihez azonban nincs megfelelő kulcsunk, és valószínűleg zavarkeltés céljából egy csomó álinformációt, valamint megfejthetetlen zagyvaságot is beleszőttek, ami tovább bonyolítja a leleplezést. Vagy emlékezzünk csak Da Vinci remekművére, ami a különböző mesterektől megszerzett vázlatokat, információkat tartalmazza, és néhol belejavítva, továbbfejlesztve egy meglehetősen jelentős művet sikerült vele megalkotnia. Visszatérve a necronomiconra: ez a szöveg ugyebár az őrült jelzővel ellátott arab keze munkája. Sokan tévesen szimplán holtak könyvének nevezik, de a helyzet az, hogy valójában ez csak arra utal, hogy a megszerzett tudás egy letűnt korszak eredménye, és hogy a tanok két világ közötti kapukat hivatottak kinyitni. Na most az ember többnyire nem képes véglegesen két világ között létezni, ezért kvázi meg kell halnia ahhoz
az egyik síkon, hogy a másikban érdemben, teljes lényével jelen tudjon lenni. Meg természetesen a vérálldozatra is utal részben. Az pedig hogy az író az őrület határán bolyongott, tisztán kivehető már a mű legelején. Erre is ki fogok térni. A lényeg, hogy ez a mű nem necromantizmus! Nem holtakhoz kapcsolódik, csupán a feláldozhatóságot, a halált mint ezközt hivatott jelenteni.
A cím után térjünk is rá a tartalomra. Először is vegyük a szöveg gerincét.
Két részre osztható a könyv. Egy elbeszéléssel indul, ami eléggé fikció szagú, majd egy terjedelmesebb jelrendszert bemutató, több fejezetes kapunyitogató feltáró szöveget mutat be.
Az elbeszélés szinte egyetlen lényeges eseménye az a pont ahol Abdul beszámol a kőtáncoltató papokról. Ez a sztori több sebből is vérzik. A papok elkezdenek egy szertartást, amit a felordító arab megzavar, ezzel menekülésre kényszerül. Semmi értelme annak, hogy kövessék, ha utána eltűnnek. Ha valóban az volt a céljuk, hogy másik síkra kerüljenek, nem vesződtek volna azzal, hogy kergessék azt a szerencsétlen hülyét. Azon túl, vér áztatta a földet a szertartás menete folyamán, de az eltűnés után már csak valami gusztustalan anyag maradt a papok után. Az ember fizikai megnyilvánulása nem eshet át ekkora változáson. Ez abszurdum. Olyan mint valami félresikerült, alacsony költségvetésű sci-fi. Az események több egymásnak ellentmondó elemeket tartalmaznak, és a hívójelek sem stimmelnek, tehát lényegében ez csak egy álom, semmi több.
A második rész azonban már sokkal érdekesebb. A kapuk kinyitásához szükséges kulcsok, több, valóban létező okkoult jelrendszer töredékeiből állnak össze. A legfontosabb irányvonalak: a természeti vallások ősi jelképrendszere, mint a keltáké (nyomokban fellelhető például az ogam abc is), az arabok írásmódja, az Edward Kelly és Jhon Dee álltal megalkotott énoki rendszer (innen a folyton emlegetett necromantizmus is), valamint,
természetesen a matematika, vagyis a számmisztika. Mivel az előbb felsoroltak elemzéséhez szükség van némi alapvető tudásra, inkább nem fejteném ki. Érdemes a fentebb említetteknek utánaolvasni részletesen, és akkor magatok is észreveszitek majd, hogy mire utaltam. Most a számmisztikai oldalát szeretném bemutatni, ami arra is utalást tesz, hogy mikor is bolondult meg Abdul, miért nevezik őrültnek.
Vegyük akkor az első három kapu kinyitását. Azért az első hármat, mert itt történtek a legalapvetőbb változások, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a hármas szám egy nagyon fontos spirituális tényező.
A megoldó kulcs természetesen roppant egyszerű, mivel ha azt vesszül alapul, hogy Abdul arab volt, és az arabok nyelvükben is sok dolgot kölcsönöztek a héber, perzsa, és arámi nyelvekből, egyszerűen a héber numerológiát kell alapul vennünk.
Az első kapu:
Biztosan neketek is feltűnik majd az olvasásnál, hogy a nevek elég furcsák, amivel a démonokat illeti, és gyakran ismétlődnek bizonyos betűk. Ennek az az oka, hogy ezek nem a valódi nevek. Ezek úgymond spirituális hívószavak, és mint olyanok, természetesen a számmisztikán alapulnak.
Az első kapu őre: NANNA. A numerológiával kiszámíthatjuk, hogy Nanna száma a 8, ami a végtelen szimbóluma is, emellett a nyolcas szám önmagában is a születést, az intuíciót jelenti. Ez annyit tesz, hogy aki ki akarja nyitni az első kaput, annak előszöris fogékonynak kell lennie az okkultizmusra, magába kell szívnia némi tudást, majd meg kell békélnie azzal, hogy valójában ezután csakis ujjászületéssel érheti el a teljességet. Na innen jön a necromantizmus…
A második kapu:
A második kapu őre: NEBO. A numerológia szerint a száma az 1, vagyis az eredet, a letisztultság száma. Közben feltűnhet, hogy ezzel kapcsolódik az előző számsorhoz, amit összeadtunk és újra megjelenik az 5-ös szám is. Nem véletelen az ismétlődés, így haladunk spirálisan egyre mélyebbre, tulajdonképpen ez is egy Abyss kulcs. Az ötös szám jelzi az alaposságot, és azt a fajta függetlenséget, amivel el fogunk szakadni a fizikai világtól. Visszatérve az egyes számra, Nebo lehetővé teszi, hogy beleforduljunk a teljes egoizmusba, ezzel elbukva a legfontosabb dolgot, az alázatot és a tiszteletet. Aki megnyitja a második kaput, elmerül önmagában, és tökéletesnek hiszi magát. Cserébe anyagi javakat, és hatalmat kap. Milyen csábító nem igaz? Ám Abdul figyelmeztet a 12-es számmal. Ez egy fordulópont, valaminek a vége, valaminek a kezdete. tehát egy halál, ami mint tudjuk csak egyirányú, és nem visszafordítható folyamat.
El is érkeztünk a harmadik kapuhoz:
Itt következik be a legfontosabb személyiségtorzulás, az őrület is! A harmadik kapu őre: INANNA (ismét csak ötös és egyes számok sora ismétlődik) akinek száma a nevéből a 9-es lesz. Ez egy nagyon fontos, többrétű szám. A kilences személyisége nagyon erős,
önbizalomtól duzzadó, magabiztos, figyelem középpontjába vágyó lényé. Mindig első akar lenni, és ezért latba veti nem kevés megszerzett tudását is. Ám ez a személyiség egyben kiszámíthatatlan és végtelenül szeszélyes is. Abdul itt is ad egy plusz tapasztalati kulcsot.
Inanna száma a 15. vagyis 1 és 5…ahogy a neve is mutatja. És mint tudjuk, a numerológiában valójában csak két mesterszám van, ami két jegyű, a többit össze kell adni. Tehát az eredmény 6. És hogy mit is jelent ez? A hatos a tökéletsség száma, ami megint csak egoizmushoz, önhittséghez vezet. És mivel a harmadik kapuról beszélünk, elértük a „szent háromság” szféráját, tehát azt, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Így jön létre a 999 és a 666. Az első a szellemi szférát, a tudást jelöli, a lelkünket, míg a második a test száma, az egoé, ami szintén tökéletes, hiszen Isten alkotta. Meghasonlunk önmagunkkal, szembe állítjuk a lelkünk üdvösségét a test pazarló szükségleteivel. Inanna rejtett kilencese felszólít, hogy a megszerzett tudásunk, és a lelkünk adjuk neki, különben nem fog átengedni!
Ebbe minden ember beleőrülne. Hiszen a test úgy lett kialakítva, hogy az értelem, a szellem vezesse. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen hosszútávon, ahhoz hogy élhessünk. Meg kell halnunk. Ám a lélek, ha eléri a tökéletességet, képes mindezen felülemelkedni…

Nos én a kezetekbe adtam a megoldókulcsokat, innentől mindenki maga dönti el, mit is kezd vele. És bár sok megalapozatlan dologgal szinezték ki a könyvet, hogy még hatásosabb legyen, azért óva intenék mégegyszer mindenkit attól, hogy félvállról vegye az olvasmányt!

Komolyan mondom még mindig röhögök...pedig már eltelt pár nap. Úgy döntöttem, nekiesek az Érző sorozatnak, és átszabom, gatyába rázom az első kötetet, majd folytatom a másodikat. És hogy kinek köszönhető ez az egész? Hogy ki inspirált...? Na itt jön a vicces rész. Az én drága Agedman-em és Strollen-em.

Az egyik nap, amikor elutaztam anyuhoz, és több időt töltöttem nála, reggel azt ecsetelte kávézás közben, hogy milyen fura álma volt. Mindketten benne voltunk, és történt valami amiért kiszállt a rendőrség. Naaaa vaaajon ki volt a két nyomozóó? XD Bizony bizony... ráadásul a slusszpoén, hogy én csak a személyleírásból, a viselkedésükből jöttem rá, kik is azok, hiszen anyunak soha nem meséltem róluk. Ő csak a könyv első fejezetét olvasta, és slussz passz. Ott pedig még csak kilátásba sincsenek helyezve! Igen csak meglepődött, amikor pontosan leírtam neki, mit látott, és hogy hogyan viselkedtek velünk. Alá is támasztotta az igazam. Itt véget is érhetne a dolog, hiszen ez önmagában is fura...

...De nem. A hét elején volt szerencsém a fiúkat a saját álmomban is üdvözölni. Jöttek is, nagy ölelés, és szemrehányások közepette, hogy ezer éve nem találkoztunk. Mikor felébredtem, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Tudtam jól, azt akarják, hogy ne hanyagoljam a könyvet. És mivel én soha nem hittem a véletlenekben, hát neki kezdtem. Hallottam róla, hogy másoknál is volt már ilyen, olyan többkötetes íróknál, akiknek van neve a szakmában. Hogy kvázi önálló életre keltek a szereplőik. Nos... ők unszolnak, hogy folytassam. Remélem meg lesz az eredménye...

Van az úgy, hogy tudod mit akarsz, de az oda vezető út homályosabb, mint a ködös éjszaka, egy tejüvegen át nézve. Na most én is így vagyok. A Fezenen való bulizás rávilágított pár dologra az életemben és idő közben kitaláltam azt is, hogy az új könyvem hogyan fog összeállni, mi lesz a történet alapja. Fájdalmas felismeréseken mentem keresztül, és sok dologra jöttem rá magammal kapcsolatban. De legalább azt is megtudtam, hála egy barátomnak Angyal A Mélybőlnek, hogy mihez kezdjek a belső erőimmel, hogy tovább léphessek az utamon, és befogadjam A. A. spirituális erejét és egész lényét. Úgy hogy az elkövetkező heteim ennek jegyében fognak telni. Felkészülés, kibontakozás, és alkotás. Legalábbis ez a terv...

Lassan elröppen a nyár, de úgy érzem az év java még csak most kezdődik. Keményen dolgoztam, de sajnos rá kellett jönnöm, vannak dolgok, amire genetikailag alkalmatlan vagyok, hiába is erőlködöm. Most azon morfondírozok, hogy mihez is kezdjek, ugyanis olyan munkakört kellene keresnem, amit a betegségeimmel együtt is be tudnék tölteni. A minap nagy meglepetés ért, amikor Cesar Millan úgy döntött, mégis válaszol a levelemre, és egy nagy narancssárga borítékot találtam a postaládámban, benne egy dedikált fotóval és egy cuki képeslappal, amire személyes reagálását biggyesztette. Mondanom sem kell, nagyon feldobta a napom. Arra buzdított (ahogy persze mindenkit), hogy legyek én is falkavezér. Jött is az ötlet, hogy huhúúúú téényleg, hiszen az egyik vágyam anno az volt, hogy kutyákkal foglalkozzam...még érzékem is lenne hozzá. Igen ám...szét is néztem a neten...de a legjobb, "legközelebbi" (az ország másik felén, Sz.Fehérváron lévő > _ <") tanfolyam nem csak km-ekben horribilis, de az árában is banális. Szomorúan konstatáltam, hogy ez bizony nem az én pénztárcámnak lett kitalálva...marad a "csináld magad", mint ahogy mindig... ˘_˘"

Miután ezt a dolgot kicsit félrepakoltam, a jövő hetemre kezdtem koncentrálni. Mindjárt itt a Fezen (irónikusan hol máshol), és én már javában készülődök. Már nagyon várom, annál is inkább, mivel láthatom a kedvenceim, és újra találkozom Joe-val is. Na igen...Joe....

Hmmm... egyelőre úgy fest Lucyon végleg feladta. Nem mondom, hogy direkt miatta csináltam. Hülyeség lenne, hiszen az öt év jegyességből már az utolsó egy év úgy telt el, hogy azon morfondíroztam, jó-e ez így? Akarom folytatni? Valami elmúlt... azt hiszem a lángok már kialaudtak, és a parázs csak pislákolt. Így nem lehet élni, ez hazugság lenne, azt pedig nem szeretem. Közel sem perzselt már úgy, mint akkor, azon az éjszakán, amikor a sámánok ütemes dobolása, és a fő sámán vigyázó tekintete mellett, együtt átsétáltunk rajta. Nem égetett az izzó parázs, és a kapcsolatra azt hittem örökké is tarthat. Talán úgy is lehetett volna...ha a körülmények mások. De most "ezt dobta a gép". Szóval már fontolgattam egy ideje a változást. És akkor ismertem meg Őt. Joe-t. Ott borult minden, legfőképp a józan eszem. Úgy hogy a végső döntésben mégis a főszerep az övé lett. Fogalmam sincs mi fogott meg igazán benne, hiszen először csak egy képet és az általa lekörmölt bemutatkozó sorokat olvastam. Mégis valami megmozdult bennem... Neeem... nem a szél volt... :DD

Azt hiszem az fogott meg benne, hogy intelligens, kreatív, felnőtt gondolkodású, ugyan akkor végtelenül lökött. Egy perc sem kell neki és azonnal fel tud vidítani. Jó mondjuk ha rossz passzban van, tény hogy még fél perc sem kell neki, és képes úgy a padlóra küldeni, hogy nincs is kedvem felállni onnan. Persze ez nem az ő hibája, talán csak túlérzékeny vagyok. De vitathatatlanul nagy hatással van rám. Minden téren... Amikor volt szerencsém először belenézni abba a lehetetlenül szép zöldes-szürke szempárba...azt hiszem akkor lett végleg végem. Előtte nem is tudtam pontosan meghatározni amit érzek, csak hogy úgy vonz, akár éjjeli lepkét a rovarcsapda fénye. Még ha bele is hal az a lepke, akkor sem tudja magát türtőztetni. De miután találkoztunk...tudtam, hogy oltári nagy baj van!!! Azt hiszem reménytelenül beleszerettem, és tudom...ő nem fogja viszonozni. Nem fog ráálni, nem fog esélyt adni. És ezt nem csak az ösztönöm mondatja velem. Bár még reménykedem, hogy nem így van... az érzéseim pedig nem fognak megváltozni semmi estere sem. Immár kb 9 hónapja kapok tőle hideget-meleget, de sosem tudta elérni, hogy alapvetően máshogy nézzek rá. A legfurább, hogy eddig a kapcsolataimban, azokkal akikkel voltam, alapjáraton egy húron pendültünk és rengeteg közös vonásunk volt. Ezért azok akikkel nincs közös bennünk, nem is érdekeltek. Most szert tettem egy új perspektívára. Alapjáraton nagyon is hasonlóak vagyunk, bár azt hiszem ezt ő sosem ismerné be, de amúgy nagyon különbözünk, és sok dologban bizony eltér a véleményünk. De ahelyett, hogy ez zavarna, azon kaptam magam, hogy érdekel, meg akarom érteni, őt mi motiválja, miért szereti amit szeret, miért teszi amit tesz...stb. Van hogy rájövök, a véleményem nem változik meg, van hogy nem fogom azt szeretni amit ő, de értem, hogy mit lát benne, sőt elfogadom... talán ez csak a szociális képességeim egyike, de a lényeg, hogy ez jó. Persze fogalmam sincs ő hogy van ezzel. Hogy vajon ő is elmorfondírozik azon, amiket velem, rólam tapasztal meg, vagy elvből elutasítja a megismerés-megértés lehetőségét, és fáradságosnak ítéli meg. Pedig jó lenne tudni... Jó lenne valami visszajelzés. Tudok olvasni a sorok között, hiszen ezért szeretem a pszichológiát, a viselkedés tanulmányozásást, de ez most más. Jobb lenne valami kézzel foghatóbb, még akkor is ha a dolog kiforratlan és még magunk sem tudjuk mi lesz valójában ebből.

Szóval mindjárt itt a Fezen. Izgatottan várom. Új élmények, új érzések, új félelmek. Minden lesz itt. Hiszen már most is van. Legtöbbje félelem, de azért nem engedem, hogy a hatalmába kerítsen. Szeretném felhőtlenül megélni életem első igazi nagy fesztiválját, amit az is bearanyoz, hogy sosem nyertem még semmit, de ezúttal a rendezvényre sikerült szereznem egy bérletet ingyen és bérmentve. Szeretném a rajongó boldogságával meghallgatni őket játszani... de azt hiszem a legjobban abban reménykedem, hogy több időt tölthetünk együtt. Tényleg nagyon várom... talán most letisztulnak majd bennem azok a dolgok, amik még csak kavarognak, miközben kikapcsolok és jól fogom magam érezni.

Bár a nyár még várat magára, én nem akarok tétlenkedni. És lám mi történik? Még a nap is kisütött ma. ^-^

Az élet most kezd helyrebillenni, és bár minden percben attól tartok, a 'jó világ van' széria megbotlik valahol, azért derekasan küzdök. Hosszú évek óta nem volt ilyen jó sorom, úgy hogy még ezt is külön szoknom kell... Melózok ezerrel, és bár még csak egy hete űzöm ezt a fajta durva pénzkereső sportot, máris van eredménye. Pl, hogy lement másfél kg, az állóképességem növekedéséről nem is beszélve. Apám, kemény vagyok mit a kád széle! XD Csak a könyvekre nincs időm, amit nagyon sajnálok. Sem írni, sem olvasni. Pedig ötletem is van most sok, új lendülettel fogom belevetni magam az írásba. Viszont izgulhatok még bőven, már alig várom, hogy a nyereményem, a Fezenes bérlet is megérkezzen!!! *-* (A Don Gatto-s matricák már megérkeztek, volt is meglepi. Ki kéne találni nekik valami jó helyet...olyan kis fainak.) Annyira várom már augusztus elejét, hogy nincs rá szó. Ez ad erőt a mindennapokban. Annak is örülök, hogy Timivel is végre megismerkedhetünk személyesen, no meg Kornéllal is szerintem összefutunk. Már csak Dodi hiányozna... Persze ami miatt leginkább várom, az egyértelműen az, hogy megint talizhatok az én 'sztárommal'. ^-^♥ Esküszöm jobban izgulok, hogy lássam a két zenekart játszani (doghitters, Septic Pain), mint pl a világhíres Moonspellt. De a Don Gatto-t és a Blind Myself-et is látni kell, meg hallani!! No meg a kis városnéző túra is klasz lenne. Jó lesz sátorzni is (ha meglesz végre a sátor) bár kicsit fura lesz... Jaj Timi remélem tudunk együtt szunyálni, nem biztos, hogy akarnék ott egyedül tengeni éjjel a sok lökött fazon között! :DD

FEZEN 2013 Programok

Egyszóval ahogy az lenni szokott zajlik az élet...és van miért felkelni minden nap. ^-^