Szíves elnézéseteket kérem, hogy nem sikerült bemutatnom az összes töklámpást, de a technika úgy döntött, hogy még mindig utál, a gépem pedig ezért teljesen bedöglött. Lehet hogy túl sok volt a szellem halloweenkor?! XD De visszatértem, és ígérem majd pótolni fogom az elmaradt történeteket!

Negyedik töklámpás

Fotofóbia

Szeptember 14.

Kathy reggel lebotorkált az emeletről, hogy a konyhába sietve köszöntse szüleit. Ám azt üresen találta. Semmi jelét nem látta, hogy már reggeliztek volna, ezért onnan a nappaliba ment. Ahogy odaért, hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Anyja abban a pillanatban lépett be a házba. Nagy nehéz csomagokat rakott le a közeli kis asztalra, majdnem lesordorva róla a piros és sárga színű virágokból álló csokrot.
-Hagy segítsek! -kiáltott fel a kiskamasz, és már át is vett egy szatyrot.
Később a lány kilépett a ház elé, gondolta beviszi a leveleket és az újságot, amikor megpillantott, egy nagy családi autót, sötétített üvegekkel. A szemben lévő háznál parkolt le, ami hónapok óta üresen állt. Ekkor tűnt csak fel neki a költöztető autó, és az, hogy nagy bútorokat cipelnek be férfiak belőle.
Új szomszéd érkezett az utcába.
Kathy kiváncsian fürkészte az eseményeket. Egy perccel később egy fehérbőrű, barnahajú, világoskék melegítős, napszemüveges nő szállt ki az autóból. Kinyitott egy nagy fekete ernyőt, annak ellenére, hogy az ég ragyogóan szikrázott, és sehol nem volt egy felhő sem. Ezt követően egy nála alacsonyabb, vékony testalkatú, hosszú barnahajú illető is elhagyta a járművet, de az arcát fekete melegítőjének kapucnija takarta. Mindketten besiettek a házba, miközben a nő árnyékot tartott a titokzatos személynek.


Szeptember 24.

Kathy izgatottan rohant haza a suliból, és ahogy lepakolt, útja egyenesen a szemben lévő szomszédba vezette. Megállt a tornácon, és becsengetett. Kisvártatva a világosbőrű, barnahajú nő nyitott ajtót. Mikor meglátta, elmosolyodott.
-Kathy te vagy az? Gyere csak be, már vár téged. -azzal félrelépve beinvitálta a házba. Bent pazar, modern, minimalista berendezés fogadta. Nem kérdezett semmit, csak köszönt, majd megindult az emelet felé. Ahogy feljebb ment a lépcsőn, egyre sötétebb és komorabb lett minden. A folyosó végén bekopogott az utolsó előtti szobába.
-Ki az? -szólt ki egy gyenge hang.
-Én vagyok Irine, engedj be! -válaszolta. Hamarosan lenyomódott a kilincs, és ő besurrant az ajtó résén.
A szoba ablakait nagy nehéz függönyök takarták. A berendezés ugyan olyan modern és minimalista volt, akár csak a földszinten, azzal a különbséggel, hogy a falakon zenekarok és színészek képei díszelegtek, a polcokon pedig egy rakás könyv és dvd film.
-Szia. Mi újság? -kérdezte a vékony, fehérbőrű, ragyogóan kék szemű Irine, miközben az ágy felé invitálta. -Lepihentem egy kicsit, most ébredtem.
-Bocs ha megzavartalak. -szabadkozott Kathy.
-Ugyan! -legyintett a másik lány, és vérszegényen elmosolyodott, miközben hátradobta derékig érő haját. -Már vártalak. Sikerült megszerezned?
-Persze! -vigyorgott diadalittasan a fekete hajú lány. -A suliból hazafelé jövet, beugrottam és megvettem neked. -azzal a kezébe nyomott egy papírtasakot.
Irine azonnal, mohón feltépte a csomagolást, majd kitörő lelkesedéssel konstatálta a kedvenc együttese legújabb albumát.
-Ezer hála és köszönet! Jaj hogy tudnám ezt neked viszonozni? -szorította meg a kezét, miközben ragyogó mosollyal fürkészte a sötétbarna szempárt. -Te olyan kedves vagy velem, pedig csak pár napja ismerjük egymást.
-Hááát lenne valami... -titokzatoskodott Kathy.
-Na mond! -bíztatta a másik.
-Két hét múlva lesz a kedvenc zenekarunk koncertje. Szeretném ha eljönnél velem. Az osztálytársaim nem igazán szeretik őket, te vagy az egyetlen, akit ismerek, és ugyan úgy oda van a srácokért. Ez lenne az első közös programunk! Mit szólsz?
-Ó bárcsak mehetnék... -hervadt le Irine mosolya. -De mondtam már neked, hogy különösen fényérzékeny vagyok, hyperfotofób. Ezért nem mászkálhatok csak úgy napközben.
-Jaj már Irine! Tudom én azt, nem felejtettem el! A koncert este lesz, kilenckor kezdődik!
-Anya biztos nem engedne el, sosem mászkálhatok egyedül, még este sem.
-Ugyan! Ne mondj ilyet! Nem egyedül mennénk, hiszen későn ér véget. Apu azt mondta, elvisz minket kocsival!
-Tényleg? -lelkesedett fel ismét Irine. -Akkor talán elengedne...
-Jaj de jó, úgy izgulok!

Október 8.

A lányok az alkalomhoz illően kiöltözve, izgatottan várakoztak a kocsiban. A bulit, a szomszéd városban tartották, a zenekar egyik koncertturné állomásán. Ezért már legalább két és fél órával hamarabb elindultak otthonról. Természetesen Irine anyja kölcsön adta a sötétített üvegű autót, bár nagyon nehezen állt rá, hogy elengedje lányát. Útközben beszélgetéssel ütötték el az időt.
-Mond csak, hány helyen laktatok eddig?
-Nem is tudom... -tűnődött el a lány. -Úgy öt nagyvárosban, meg kétszer vidéken is.
-Te jó ég! -hüledezett Kathy. -De hát miért? Talán édesanyád munkája miatt?
-Nem. -rázta meg a fejét a lány, minek hatására, hosszú haja hullámzani kezdett körülötte. -Otthon dolgozik. Mindig. Amikor kérdeztem, hogy miért költözünk állandóan, akkor meg csak annyit mondott, hogy ez az én érdekem.
-Hát ez elég érdekes... És az édesapád? Ő hol van?
-Nos... -harapta be a szája szélét Irine. -nem igazán tudom. Anyu szerint meghalt, de én sosem hittem neki. Valahogy mindig azt éreztem, hogy él és keres minket. Csak anya nem akarja, hogy megtaláljon.
-Ó! -nyögött fel Kathy. -Úgy gondolod előle menekültök? -Irine erre bólintott.
-Talán.

***

A koncert után a lányok önfeledten nevetgélve, és adrenalintól túltengve álltak sorba egy nagy sátor mellett, több hasonló korú társnőjükkel együtt. Kedvenc zenekaruk nem épp szokványos kinézetű, de annál helyesebb fiútagjai a sátorban dedikáltak épp. Ahogy várakoztak, Irine jelezte barátnőjének, hogy átugrik a büfébe egy üdítőért, és neki is hoz, tartsa a helyét. Ahogy átvágott a füves területen, sietősen kerülgette a nevetgélő, lézengő fiatalokat, míg el nem érte a büfének használt kis pavilont. Csak ketten voltak előtte, egy pár, akik pizzát vettek, így nyugodtan elő tudta keresni a táskájából a pénztárcáját. Amint ő következett, kedves mosoly kíséretében kikérte az üdítőket, majd fizetés után sarkonfordult. Már épp ment volna vissza a dedikálásra, amikor a pavilon mögül, egy a lámpák elől rejtett, sötét helyről suttogásra lett figyelmes.
-Irine! -szólította a hang. -Irine!
-Ki..ki van ott? -szorította magához az üdítőket a lány.
-Irine drágám gyere ide hozzám. -hallotta a mézes-mázos hívást.
A lány dermedten állt, és reszketve meredt a sötét irányába, de akárhogy erőltette a szemét, semmit sem látott. Hirtelen valaki hátulról nekiment.
-Jaj bocsesz! -szabadkozott a srác és továbblépett.
-Semmi...semmi baj. -bökte ki Irine, miközben zavartan pislogott utána. Ezután figyelmét újra a pavilon mögé szegezte, de hiába figyelt, már nem hallott semmit. Úgy döntött, visszamegy Kathy-hez.


Október 31.

Irine és Kathy a tornácon üldögéltek, miközben meggyújtották a halloweenre kifaragott tököket, amik a lépcsőt díszítették.
-Akkor most hazamegyek, és felveszem a csini kis ünnepi szerelésem! Meglátod milyen állati! Csupa pókháló, meg pók mintás. És van hozzá egy klassz fátylam is. -mosolygott Kathy.
-Igazi feketeözvegy leszel benne. -viszonozta barátnője.
-Nemsokára itt vagyok! -azzal felpattant, és átszaladva az úttesten, eltűnt a házukban.
Irine begyújtotta az utolsó töklámpást is, majd maga felé fordította. A tök félemetesre kifaragott széles vigyora, mostmár sárgás fénnyel világított. Ahogy letette maga mellé, suttogásra lett figyelmes. Azonnal összerezzent. Eszébe jutottak a pár hete történtek.
A következő pillanatban egy lány és egy fiú, szerelmesen egymásba fonódva haladtak el a járdán. Sutyorogva igyekeztek valahová, talán épp egy halloween patry-ra. Irine megkönnyebbülten sóhajtott fel. Felállt, majd bement a házba, hogy felvegye a ruháját. Igaz az anyja azt mondta, addig nem mehetnek sehová, amíg haza nem ér, de azért szerette volna minél hamarabb magán látni a jelmezét.
Felszaladt a szobájába, és magára öltötte az ágyra kikészített szerelést, ami egy piros egyberuhából és egy fekete, össze-vissza szaggatott, túlméretezett hálós felsőből állt. Hozzá hosszúszárú fekete csizmát, és egy boszihoz méltó csúcsos kalapot húzott fel.
Térült-fordult a tükre előtt, és elégedetten konstatálta, hogy bizony csinosan fest jelmezében. Vajon Kathynek tetszeni fog?
Hirtelen valami halk reccsenést hallott a földszintről. Vajon máris hazaért az anyja? Az nagyon jó lenne...
Leszaladt a lépcsőn, de senkit sem látott. Bejárta a nappalit is, de úgy tűnt, hogy egyedül van. Eszébe jutott, hogy talán Kathy ért vissza, de kinyitva a bejáratot, csupán halk tücsökciripelés, és világító tökök, amik fogadták a tornácon. Ezután a konyhába igyekezett, ahol legnagyobb meglepetésésre, a hátsó bejárat tárva-nyitva állt. Közelebb lépve, feltűnt neki, hogy a felső reteszes zár egy része, esetlenül lóg le a beszakított deszkáról. Valaki felfeszítette az ajtót. Rémülten hátrálni kezdett, amikor hirtelen nekiütközött valaminek. Azonnal megpördült, és felnézve látta, hogy egy nagyon magas, vékony férfi áll az ő konyhájuk kellős közepén. Fekete ingben, és fekete nadrágban volt, nyakában egy ódon, ezüst kereszt pihent.
Irine meg akarta kérdezni, hogy ki ő, és mit keres itt, de a döbbenet és a hirtelen támadt félelem, a torkára forrasztotta a szavakat.
A férfi tett egy lépést felé, majd megragadta a karját, mielőtt a lány feleszmélt volna.
-Tudni akarod, hogy ki vagyok? Nem emlékszel rám Irine, ugye?
A lány elkerekedett szemekkel bámult rá.
-Persze, hogy nem emlékszel. Kicsi voltál még. -a férfi keskeny arcát megvilágította a gyenge fény. A lány ekkor látta meg, hogy az idegennek pont olyan szemei vannak mint neki.
-A...apa? -szaladt ki a száján önkéntelenül is.
A férfi újra megragadta, ezúttal két kézzel, és úgy megszorította, hogy majdnem összeroppant.
-Ne merészelj így szólítani te kis szörnyeteg! -sziszegett a férfi. -Sosem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam az anyádat elmenekülni! Hogy aztán megszülhessen egy ilyen kis szörnyszülöttet mint te!
-Mi? -sápadt még egy árnyalatot a lány. -Miről beszélsz? Nem...nem te vagy az apám?
-Eredetileg az voltam... -préselte ki a fogai között a szavakat, mintha csak valami keserű mérget ízlelgetene a nyelvén. -De te már születésedkor sem voltál a lányom! Te csak egy kis démon vagy, akit el kell pusztítani, mielőtt még túl késő lenne!
Irine szíve teljesen megdermedt, az agya pedig lefagyott, ahogy felfogta a neki címzett színtiszta gyűlöletet. Hirtelen megrázta a fejét, felkiáltott.
-Neem, neee! -kiabált torka szakadtából, majd megpróbálta kitépni magát a szorításból. A férfi viszont erősen tartotta, a száját befogta, majd befelé kezdte vonszolni a nappaliba. Ott a földre lökte, és miközben szinte belepasszírozta a földbe, előhúzott egy hosszú, háromszögletű pengét, aminek a nyele egy keresztet formált.
-Imátkozni fogok a lelkedért. -mondta, miközben felemelte fegyverét.
-Neee apa kérlek! Miért akarsz bántani? -fakadt sírva a lány. -Mit ártottam én neked? Hát nem szeretsz? -a férfi megdermedt, elhúzta a száját.
-Anyád tehet mindenről! Ő tehet róla, hogy belőled hamarosan egy mindenkire veszélyes szörnyeteg lesz! Pár nap múlva belelépsz a kamaszkorba, és akkor mindennek vége. -újra meglendítette a tőrt. -Ha nem szűri össze a levet azzal a...azzal a...
Ekkor hátulról rárontott Kathy és üvöltözve elrángatta barátnője fölül.
-Hagyja békén elmebeteg barom! -kezeit rákulcsolta a férfi nyakára, így akarta eltéríteni. A férfi megpróbálta lesodorni magáról, ezért Irine-nak sikerült arrébbhengerednie, majd talpra ugornia.
-Irine! Menekülj!!! -kiáltott barátnője.
-Nem hagylak itt!
-Elég legyen már te ostoba kis liba! -üvöltött fel a férfi, ahogy sikerült lerángatnia magáról végre Kathyt. -Te ezt nem értheted! Ez a lány egy szörnyeteg! Egy mocskos vámpír fatyja! Az ő vérét hordozza, azért nem bírja a fényt.
Kathy hangos puffanással landolt a szőnyegen, ahogy a földre taszították. Ám mit sem veszített vehemens lendületéből. Rácsimpaszkodott a tőrt tartó karra, és ő is üvölteni kezdett.
-Megbolondult maga? Vámpírok nincsenek is! Ezt mindenki tudja! Irine beteg! Megmondták az orvosok, hogy fotofóbiában szenved! Hagyja békén! Különben is ki a fene maga?
-Ő...ő az apám... -suttogta bénultan, könnyeivel küszködve Irine. Döbbent barátnője azonnal rászegezte tekintetét, amit a férfi ki is használt, hogy kis koloncától megszabadulhasson. Megragadta a karjánál fogva, és a közeli kanapéra lökte.
-Elég legyen azt mondtam! Te ebbe ne avatkozz bele! Az égvilágon semmit sem tudsz!
-De...apa... -nyöszörögte Irine. -Miért akarsz megölni? Én a lányod vagyok! Nem tehetek róla, hogy beteg vagyok! Az orvosok szerint...
-Az orvosok lószart sem tudnak! -fordult felé a férfi, miközben az arca megtelt dühvel és keserűséggel. -Ők nem tudják amit én, és nem látták azt amit én! -nagy léptekkel megindult felé, miközben előre lendítette fegyverét. A lány ösztönösen hátrálni kezdett, aztán a konyha felé szaladt. A férfi még elérte a ruhája hálós részét, és belekapaszkodva nagyot rántott rajta. Az anyag hangos reccsenéssel szakadt el, majd lefoszlott a menekülőről. Már épp elérte a konyhaajtót, hogy kifuthasson a kertbe, amikor ott termett előtte a küszöbön valaki.
Irine rémülten emelte fel a tekintetét, szíve hevesen vert, a fülében vér zubogott és egy pillanatra meg is szédült. Ismét egy magas, vékony, alak állta el az útját. Hirtelen mintha lelassultak volna az események. Már épp sikoltani akart, mikor leesett neki, hogy akit lát, az nem az iménti férfi. Ennek az alaknak halovány, szürkésfehér bőre, és világító kék szemei voltak. Nagyon hosszú, vékonyszálú egyenes barna haja, éles arcvonásai emlékesztették valamire. Miközben elmosolyodott, a lányt végtelen nyugalom, és békesség szállta meg. Úgy érezte, most már semmi baj nem lehet.
Mötötte az apja zihálva vágódott be a konyhába, és ahogy ő is meglátta az alakot, szemei kikerekedtek a csodálkozástól.
-Ez...lehetetlen. Te...te már meghaltál. -bukott ki hirtelen belőle.
A hosszúhajú egy szempillantás alatt eltűnt, és mielőtt még bárki is feleszmélhetett volna, már az apa előtt állt, hosszú, csontos, fehér ujjait szorosan ráfonva a nyakára. Ahogy megszorította, a másik fickó fuldokolni kezdett.
-Nem ölheted meg azt, ami már halott. -suttogta vészjóslóan a vámpír, miközben egyre erősebben szorította össze a légcsövét.
A férfi rémületében belevágta a tőrt, és bár az finoman füstölögni kezdett a seb mellett, mégis hatástalan volt.
-Ne nevettes. Egy ostoba kis játékszerrel akarsz térdre kényszeríteni? -sziszegte az arcába, azzal rántott egyet a nyakán. A csigolyák hangos roppanással adták meg magukat. A fickó feje lehanyatlott, majd az egész teste elernyedt. A vámpír leengette a magatehetetlen súlyt, ami tompa puffanással terült el a konyha kövezetén. Ezután lassan megfordult, és odasétált a reszkető lányhoz, miközben kirántotta hasából a tőrt.
-Ne félj. -suttogta, miközben megsímogatta a fejét. -Már nincs baj kincsem. Biztonságban vagy.
 Irine ekkor ismerte fel a hetekkel ezelőtti hangot, ami hívogatta a koncerten az árnyak közül.
-Ki maga? -kérdezte félszegen.
-Anthon Vermod vagyok. Az igazi apád, és mostantól a mestered is. -mosolyodott el a férfi, ismét láthatóvá téve hófehér fogait, amik úgy csillogtak a gyér fényben, akár egy gyöngysor. -megsimogatta Irine arcát, aki ekkorra teljesen összezavarodott. Látva ezt, a vámpír folytatta. -Az anyád és én, szerettük egymást. És te vagy szerelmünk gyümölcse. Édesanyád Carl elől menekült a karjaimba, akivel akkor együttélt. De magunk sem gondoltuk, hogy sikerül életet adnunk, egy ilyen csodának, egy ilyen szépségnek, mint te. Ez ellent mondott minden természeti törvénynek. Te vagy az új kezdet. Egy új világ csodálatos hajtása, ami csak arra vár, hogy virágba borulhasson. Még találkozunk kicsim. -azzal eltűnt, mintha csak egy röpke látomás lett volna, vagy egy bizarr álom.
Kathy ebben a pillanatban toppant be a konyhába. Elszörnyülködve nézett a férfi holttestére, akinek feje természetellenesen bicsaklott oldalra, majd barátnőjére, aki még mindig meredten bámult maga elé. Olyan volt, akár egy kimerevített felvétel. Gyorsan odarohant hozzá, és rémülten megrázta.
-Irine! Irine! Mi történt?
A lány kizökkenve a kábulatból ismét körülnézett, majd kinyitotta a száját, hogy elmondja mi történt. Ám egy hang sem jött ki a torkán.
-Te... ölted meg? -kérdezte összehúzott szemöldökkel, de Irine még mindig nem válszolt. -Mindegy, a fő, hogy nem esett bajod! -azzal szorosan átölelte.
A lány szó nélkül fonta karjait Kathy körül össze, miközben válla felett, a holtestet bámulta.


Május 9.

A barátnők, késő délután, kiléptek az iskola kapuján. Irine-on egy fekete kalap volt, ami nem csak jól illett fekete ruhájához, de megóvta az erős sugaraktól is. Szemét napszemüveg takarta. Már épp fel akartak szállni az iskolai buszra, amikor hirtelen a szeme sarkából egy árnyat vett észre, ami az utcasarkon várt. Ahogy odakapta a tekintetét, meglátta Anthont, aki mosolyogva szemlélte őt.
-Naaa, mi lesz már? Ne bámészkodj! Elbambultál? -bosszankodott Kathy, miközben megrángatta a ruhája ujját.
-Mi? Hogy én? -dadogta zavartan Irine, felé fordulva. -Mindjárt megyek! -nyugtatta meg, miközben tekintetével ismét Anthont kereste az utcasarkon. Ám az akkor már sehol nem volt.
Vigyáz rám. Az apám figyel engem, és mindig vigyázni fog rám. -gondolta Irine mosolyogva, miközben fellépett ő is a járműre.

________________________________________________________________________________________________________________

Harmadik töklámpás

Frissen hullott hó

írta: Angria Wolf


Bár a naptár lapjai még csak októbert hirdették, ezen a reggelen különösen fagyos volt a levegő. A felkelő nap fénye mohón járta be, a dértől ezüstösen csillogó, vidéki házak tetejét. A sárga, vörös és zöld színű levelek, dermedten hullottak alá, csontig lekopaszodott, magasan meredező fák tövébe. A világ mintha csak maga is az elmúláshoz öltözködött volna. Csend honolt a tájon, az utcák kietlenek voltak. Csak a szél rohant keresztül néha mély, búgó, vészjósló hangon a kertek alatt.
Az egyik ódon családi ház, maszatos ablakában, egy sötét folt tűnt fel. Egy kis fekete macska ült a belső párkányon, és mozdulatlanul kémlelte a messzeséget. Mintha várt volna valamire. Tekintete szokatlanul nyílt, magávalragadó volt. Értelem csillant benne.
A távolban harangok jajszava verte fel az addigi békés csendességet. A kismacska figyelme egy sötéten hömpölygő tömegre terelődött, akik a ház előtt haladtak el. Olyan volt, akár egy régi-régi némafilm gyászos jelenete.
A kiscica gazdáját várta. Lizát, a mindig kócos, csupa szem, csupa mosoly kislányt. De már soha többé nem játszhatnak, kis barátja soha nem öleli már magához. A fekete ruhába öltözött fiatal szülők, utolsó útjára kísérték egyetlen gyermeküket, a család és a barátok támogatásával. A fájdalomtól bódultan összekapaszkodva araszoltak a temető felé. Még mindig nem tudták elhinni, hogy csodálatos kislányuk életének, egy viharban leszakadt, korhadt faág okozta a végét, ami ráesett törékeny kis testére. Még olyan sokat élhetett volna, annyi lehetőség állt előtte.
Az eset nemsokkal mindenszentek előtt történt.

***

November elseje köszöntött a kis falura, és az éles hideg ellenére, a jótét lelkek felvirágozták a közeli temető minden egyes sírját. A sötét, mozdulatlanul várakozó kövek rengetegében, egy új, hófehéren ragyogó emlékhely meredt ki a földből, akár az első hóvirág egy tavaszi napon. Táblája szomorul adta hírül, hogy itt, egy korán eltávozott gyermek hajtotta fejecskéjét, örök álomra.
A sírokon ezernyi gyertya, pislákoló fénye lejtett táncot, a félhomályba öltözött parcellákon. Mikor már mindenki elhagyta a virágoktól hemzsegő és illatozó temetőt, gyerekzsivaj hangja verte fel a csendet. Apró lábak topogtak végig a földön, és betonalapokon át. A különböző korú csemetékből összeverődött kis banda, beosont a kapun át, egy kis izgalmat keresve itt, mert ez jó mókának tűnt.
De ezen a borongós, késői, szürke délutánon, valami egészen furcsa dolog történt.
Ahogy az új fehér sír közelébe értek, megpillantottak egy fekete cicát, aki csendesen üldögélt a rideg márvány tetején. A rakoncátlan kölykök fel, s alá rohangásztak kergetve egymást, fellármázva a holtak nyugalmát. A macska felugott, majd felborzolva a szőrét, vörösen izzó szemekkel, dühösen nyávogott a rosszalkodókra. A gyerekek ilyedtükben elmenekültek onnan, futottak, futottak, meg sem állva hazáig.
Később hiába újságolták riadtan, és izgatottan szüleiknek a különös temetői jelenetet, azok csak valami gyerekes tréfának vélték, így többet nem is foglalkoztak vele.

***

Másodikán Liza szülei ellátogattak a temetőbe, és magukkal vitték a kislány kedvenc játékát is. A szívüket szorongató, jeges fájdalomba temetkezve, nem vették észre, hogy a kis fekete macska a közelből vigyázza minden mozdulatukat. Szemei ezúttal kéken ragyogtak, és amikor a szülők letették a sírra a virágokat, meg a játékot, nyávogással igyekezett felhívni magára a figyelmüket. Meglepetten fedezték fel, hogy mennyire hasonlít Liza kedvenckéjére. Ám nem egyszerű nyávogás volt ez. Magas, kislányos hangon, szinte érthető emberi szavakkal próbált kommunikálni. Ahogy hallgatták a szülők, döbbenten fedezték fel, hogy bár ez észszerűtlen, de talán valóban szavakat ismétel a kisállat:
-Ne sírjatok, nyáááá... Mert a kislányotok nem fázik már. Ragyogó fényben fürdik, és boldog.
A szülők hirtelen úgy megrémültek, hogy otthagyták a sírt és hazasiettek. Este, otthonuk, kézzelfogható biztonságában, újra, meg újra átbeszélték a dolgot. A kislány cicáját is keresték, de nem találták sehol. A fiatalasszony nagyon elszomorodott. Biztos volt benne, hogy az a kis állat mégis csak az ő macskájuk lehetett. Miért is ilyedtek meg tőle? Biztosan a gyász zavarta meg őket, és azt hallucinálták, hogy beszél hozzájuk a lányuk hangján.
A nő másnap azonnal kisietett újra a temetőbe.
Aznap reggel havazott. Lehullott az év első hava.
A fehér sír mellett, a szűz hóban egy kis fekete valamit talált. A kiscica kihűlt, halott kis testét. Az asszony szólt a féjének, és később Liza nyughelye mellé temették el az állatot.
A sírt azóta senki nem közelítheti meg a szülőkön kívül, mert arra egy vörösszemű, éberen őrködő macska szelleme vigyáz, aki dühösen fújtat és nyávog, valahányszor háborgatni merik kisgazdája nyugalmát.

______________________________________________________________________________________________________________

 

 

Második töklámpás

Csepp...csepp...csepp...
írta: Angria Wolf

Amikor magához tért, úgy fájt a feje, mintha menten meghasadna a koponyája. Pislognia kellett egy párat, hogy keresztüllásson a félhomályon. Hideg, nyirkos, áporotott levegő tolult be a tüdejébe. Kezével döngölt földet markolt. Körbeforgatta a fejét, de csak egyenetlen kialakítású falakat, és maga előtt egy rozsdás rácsféleséget látott. Felsóhajtva, újra a fejéhez kapott. Valami nedveset érzett. Ahogy maga elé vonta a kezét, valami sötét ragacsos dolog volt az ujjai végén. Vér...ez az ő vére. A fenébe is. - gondolta. Megpróbált lábra állni, de nagyon szédült. Vajon hol lehet? És mi történt? -próbálta helyrerakni a dolgokat. Csak annyira emlékezett, hogy az iskolából tartott hazafelé a haverjaival. A srácok azt mondták elmennek inni egyet. Őt is hívták, de azt mondta, inkább hazamegy, nem akarja felbosszantani az anyját, mert még mindig ki van akadva a múltkori miatt is. Ezért egyenest hazindult. Mikor már csak egy utcányira volt, hirtelen valaki, mintha leütötte volna hátulról. Fél füllel még hallott valami neszezést, és hogy beteszik valahová, talán valami kocsiba. De rögtön ezután elveszítette az eszméletét.
Alig hogy ezt végiggondolta, a szemben lévő rácsokon túl, egy roskatag faajtó nyikorogva elfordult a sarokvasain. Mögötte sárgásfehér fény kúszott be, és ahogy szélesedett a rés, egyre több áramlott be rajta. Az ajtóban egy sötét árny állt. Egy ember körvonalait lehetett kivenni, de semmi mást. Sem az arcát, sem mást nem láthatott a sérült fiú, csupán egy nagy fekete foltnak tűnt.
Az árny egy pillanatig tétovázott, de aztán belépett a cella előterébe. Viszont legnagyobb meglepetésére, nem felé indult meg, hanem egy tőle jobbra lévő, szintén rácsozott üreghez. A fiú ekkor vette csak észre a fényben, hogy nincs egyedül. Az átellenes cellában szintén egy fiatal, sovány, fehérbőrű srác feküdt a földön, akárcsak ő az imént. Annyi különbséggel, hogy neki rövid sötét haja volt. Ő viszont hosszú, egyenes szálú hajjal büszkélkedhetett. Az anyjának annyira nem tetszett, mert mindig is a lázadás egyfajta jelképének tekintette, ami valahol igaz is volt. Mégis csupán azért hordta így, mert tetszett neki, és jól passzolt fekete ruháihoz is.
Az árny, kulcsott vett elő a zsebéből, és beillesztette a zárba. Elfordította egyszer, majd mégegyszer. A rozsdás zár hangos kattanásokkal adta meg magát. Az alak belépett a cellába, lehajolt a fiúhoz, és valamit csinált vele. Egy tű csillant meg a gyér fényben, mielőtt eltűnt volna a földön fekvő karjában. Az alak beinjekciózott valamit, aztán ismét rázárta börtönét. Ezúttal már valóban felé indult meg. Megállt az ő rácsa előtt, és várt. Egy szót sem szólt, csak várt.
-Hol vagyok? -bukott ki hirtelen a fiúból.
-Az nem fontos. -válaszolta a mély férfihang.
-Ki maga? És miért vagyok itt? Mit akar tőlem? -záporoztak a kérdései, de kissé rémültebb hangtónussal, mint szerette volna.
-Ejnye Mr. Laken. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Bár valószínűleg magának erre nem lesz gondja. -vigyorgott a férfi.
-Ismerem magát? Válaszoljon! Ki maga? -emelte meg a fiú a hangját.
-Később. Később Mr. Laken mindenre kaphat választ. Ha úgy látom jónak. -közölte színtelen hangon az alak, majd hátatfordítva, gyors léptekkel elhagyta a helyiséget. Mielőtt bezárta az ajtót, a fiú még látta a fél arcát, és azt, hogy valami fehér köpenyt viselt. De egyáltalán nem volt ismerős számára fogvatartója. Hiába kutatott, megszállottan pörgette magában az eseményeket, az emberek arcát, akikkel találkozott, mégsem tudott rájönni, ki az ördög lehet ez a fickó.
Miután végleg feladta, figyelme sorstársára terelődött.
-Hé! Hé te ott! Élsz még? -próbálkozott, de hiába. Semmi életjelet nem kapott bizonyosságul. Nagy nehezen feltápászkodott, és lassan a rácshoz tántorgott. Még mindig szédült, de már közel sem annyira, mint két perce. Ez jó. Apropó percek. -tűnődött el. Abban sem volt biztos, hogy most éjszaka, vagy nappal van. Vajon meddig volt eszméletlen?
Hirtelen a zsebéhez kapott, majd körbetapogatta a farmerját, de semmit sem talált. Vicces lett volna, ha a telefonja, vagy bármi más a zsebében marad. Ennyire nem lehet hülye az a férfi. Vicces lett volna, de valahogy akkor sem lenne kedve nevetni. Inkább pánik az, ami lassan kezdett elhatalmasodni rajta. Nem tudta hol van, miért...és hogy ki ez az orvosnak látszó valaki. És miért adott be injekciót annak a másiknak? Ahogy körbehordozta a tekintetét, észrevette, hogy az övékén kívül még legalább két hasonló cella ásítozott sötéten a falakba vájva, viszont azokban amennyire meg tudta ítélni, senki sem volt.
-Hé! Válaszolj már! Élsz még? -próbálkozott újra, ezúttal kissé erélyesebben, ami úgy tűnik meghozta a várt eredményt. A másik fiú megmoccant. Sőtt, a következő pillanatban, hasrafordulva, bár eléggé ingatagon, de a fejét is felemelte, hogy megkeresse a hang forrását.
-Itt! -integetett neki. -Itt vagyok!
Végre feléfordult, és összetalálkozott a tekintetük. Sajnos meg kellett állapítania, hogy őt sem ismeri.
Valamit motyogott a másik, de egyáltalán nem értette. Valószínűleg erős nyugtatót, vagy valami hasonlót kaphatott abban az injekcióban. Így elég nehezére eshetett beszélni.
-Mi? Mit mondtál? -kérdezett vissza.
-Azt...azt mondtam... -nyelt egy nagyot a földön fekvő. -Hogy ne ordíts már annyira. Nem vagyok süket, és rettenetesen hasogat a fejem.
-Bocs. -nyögte Laken, miközben a saját fejéhez kapott. Át tudta érezni a helyzetét. Ezért immár halkabban folytatta. -Hogy hívnak?
-Charli. Charli Down.
-Örvendek. Az én nevem Robert Laken.
-Én annyira nem. -morgolódott Charli. -Nem itt kellene találkoznunk.
-Igaz. -bólintott Laken. -Mióta vagy itt?
-Fogalmam sincs... Talán egy hete...vagy kettő. Tudod egy levegőtlen, zárt cellában az ember valahogy kurvára elveszíti az időérzékét. Ez a sötét pedig rohadtul kikészít. -Charli lassan feltornászta magát törökülésbe, ami elég hülyén vette ki magát. Mintha egy rongybabát rángattak volna dróton. De azért csak sikerült neki, miközben fájós fejét két kezébe temette.
-Miért vagy itt? Miért vagyunk itt?
-Nem mondta? -válaszolta tompán.
-Nem. Igazság szerint, én még csak most tértem magamhoz.
-Viktor? -emelte fel a fejét Charli. De amikor nem érkezett semmi válasz, ismét visszhanyatlott. Ezúttal jobb tenyerével támasztotta meg a homlokát. -Pfff...klassz. Komolyan klassz. A kurva életbe.
-Ki az a Viktor? -érdeklődött Laken.
-Ő?... -tűnődött el a srác. -Ő volt a legjobb barátom. És... most valószínűleg halott. Vagy félhalott...gondolom. -egy pillanatig csak meredten bámult maga elé, aztán hirtelen belevágta az öklét a mellette lévő falba. Káromkodva terült el ismét a földön, miközben megroppant öklét markolta. -A jó kurva anyádat te köcsög! Hogy rohadnál meg!
-Jól vagy? -nyögte döbbenten Rob. Erre legnagyobb meglepetésére a fiú csak felröhögött, miközben hanyatt feküdt a porban. Viszont erről az őrült kacajról valahogy felállt a szőr a karján, ahelyett hogy megnyugtatta volna.
-Ja. Kurvára. -nyelt ismét egy nagyot Charli, miközben újra ülő helyzetbe kecmeregte magát. -Tudod erre a sok szar nyugtatóra, amit napok óta belénknyomott, a fájdalom az egyetlen ellenszer. Most már legalább észen vagyok...máramennyire. -Végignézett remegő kezén és megállapította, hogy nem tört el. Pompás. -Erről jut eszembe. Nem úgy tűnsz, mint aki be van lőve. -szegezte következő mondatát Robnak.
Laken zavartan megrázta a fejét, majd gyorsan feltűrte sötétkék pulcsijának mindkét ujját, de sehol nem látott tűszúrást.
-Hmmm... érdekes. -tűnődött el Charli. -Akkor veled még tervez valamit...
-Tervez? -kerekedtek el a szemei, miközben megragadta a hideg köracélokat. -Mégis ki a franc ez a fickó? És mi a frászt akar tőlünk?
Charli meredten bámult rá, majd végigmérte. Valószínűleg azt latolgatta, hogy mennyire készült fel az igazságra ez a tini, aki legalább öt évvel fiatalabb volt nála. Végül megkérdezte:
-Szereted a patkányokat?
-Mi? Mi van? -pislogott a másik. -Ezt meg hogy érted?
-Patkányok öcsi. Patkányok vagyunk. Mi vagyunk a csini kis kísérleti állatkái bazdmeg!
-Az nem lehet... -suttogta maga elé döbbenten, miközben egy lépést hátrált. -Nem...ez nem lehet igaz.
-De bizony. -vigyorgott Charli keserűen. -Ez az eszelős fickó maga a híres Dr. Michael Morton. Valamikor idegsebész és tudós volt, egy kórházban dolgozott. De rendszeresen tűntek el betegek a környezetéből. A rendőrök végül rájöttek, hogy valószínűleg kísérleti célokkal rabol el embereket, akik senkinek sem hiányoznak. Persze nem tudták rábizonyítani a rohadékra. A kórház mégis kirúgta, és elintézték, hogy a környéken ne állhasson többé munkába, mint orvos... A tv-ben is bemondták anno. Mondjuk mi sokra megyünk vele. Megtalálta a módját, hogy mégis tovább folytassa a kurva kísérleteit.
-Ez lehetetlen... ezt nem tudom elhinni... -Laken holt sápadt lett, és visszahanyatlott a földre. Döbbenten meredt maga elé, miközben halkan suttogott. -Nem hiányoztak senkinek? Nem...ezt nem tudom elhinni... én... De én hiányozni fogok. Anyának hamarosan fel fog tűnni, hogy elraboltak!
-Akkor sem tud semmit tenni. Hogy kérjünk segítséget, mikor még azt sem tudjuk hol vagyunk? Lehet, hogy teljesen más városban, vagy a jó ég tudja, hegyekben, erdőben...
Laken csak ült, és rázta a fejét.
-Ki kell innen jutnom. Ki kell innen jutnunk!
-Öcsi nyugi van. Hidd el én is próbáltam már. Sőt mások is voltak itt, akik szintén próbálkoztak. De Morton minden lehetséges óvintézkedést megtett. Ráadásul annyi gyógyszerrel fel van szerelkezve, ami egy várost is kiütne. A fene se tudja honnan szerzi a cuccait.
-De ebbe akkor sem lehet belenyugodni!
Laken nekinyomta a hátát a falnak, és felhúzta a térdeit. Haja az arcába tolult, kissé el is takarta, akár egy biztonságot nyújtó sátor.
Néma csend telepedett rájuk.

***

Csepp...csepp...csepp...
Erre a hangra ébredt Rob. A mellette lévő falról, egy kis tócsába vízcseppek hullottak alá. Nem tudta mennyit aludhatott. Mikor feleszmélt, azonnal a szemközti cella felé nézett. Charli még mindig ott volt, ő is nekidőlt egy falnak, és meredten bámulta a semmit. Mást nem is tehetett volna.
-Felébredtél? -kérdezte halkan.
-Hogy van a kezed?
A fiú válaszul felemlte az öklét, ami már nem remegett, viszont a lilás-feketés-vörös színekben játszott.
Egy-két perc múlva a szemközti ajtó ismét kinyílt, és újra fény tölötte meg az előteret, amit Dr. Morton mozgó alakja tört meg. Ezúttal rögtön Laken cellájához lépett. Egyik kezével kizárta az ajtót, miközben a másikban egy hosszúcsövű pisztolyt szorongatott. Ahogy belépett a cellába, zsebrevágta a kulcsot, és kiadta az utasítást.
-Mr. Laken. Lesz szíves felállni, és követni engem.
Robot azonnal pánik fogta el. Ha akarta sem tudta volna megmozdítani a lábait. A félelem akár egy betonbilincs tartotta fogva.
-Mr. Laken. Így biztosan nem leszünk jóban. Vagy azt teszi amit mondok, vagy golyót eresztek abba csinos kis fejébe. Ne várja meg amíg elvesztem a türelmem.
Rob ajka megremegett, majd lassan feltápászkodott, és megindult a férfi felé.
-Gut. Jó döntés. -biccentett, majd félreállva az útból, előre engedte a fiút. -Csak egyenesen az ajtó felé.
Laken úgy tett ahogy mondta. Miközben átlépte a küszöböt, még lopva Charli felé pillantott. Nem tetszett neki, amit az arcán látott tükröződni.
Ahogy kijutott, és felment a lépcsőn, az áporodott levegőt felváltotta valami sokkal jobb dolog. Finom illatok kavarogtak a levegőben.
-Mi ez? -csúszott ki a száján, miközben megállt egy keskeny, hajópadlós, fehérfalú folyosón. Dr. Morton összehúzta szemöldökét, majd így szólt:
-Amit érez? Nos barátom ez a vacsorája...is lehet. Amennyiben jó kisfiú lesz, és hajlandó együttműködni. Arra! -intett
balra. Laken elindult, és csakhamar egy tágas helységbe került. Egy nappaliba. Egy pazaran berendezett, farönkökből épített nappaliba. Az egyik sarokban még egy zongora is helyet foglalt. Az ablakokon vaskos, nehéz, sötétzöld brokátfüggönyök. Most sem fogja kitalálni, milyen napszak lehet.
-Dr. Morton, mit akar velem tenni?
-Áh... Mr. Down-nek eljárt a szája?
Laken nem szólt, csak megállt a nagyon puhának, és drágának tűnő szőnyegen.
-Jól van Mr. Laken. Menjen be azon az ajtón, és mindent elmondok. -bökött a fejével egy fehérre mázolt, szemközti ajtóra.
A fiú lenyomta a kilincset és belépett. A helyiség, olyan volt, mintha egy jól felszeret rendelőt, összeköltöztettek volna egy őrült tudós laborjával. Számtalan, számára eddig ismeretlen orvosi eszköz, kémcsövek, lombikok állványon, és még sok furcsaság sorakozott az asztalokon, amik szintén fehérek voltak. Sőt, minden fehér és modern volt. Annyira vakította a sötét pincezárka után, hogy szinte bántotta a szemét. Kivéve, ami a szoba közepén terpeszkedett. Az hihetetlenül réginek látszott.
Morton, miközben még mindig ráfogta a fegyvert, bezárta maguk mögött az ajtót, azután egy vörös bőrrel behúzott székhez vezette. Leültette, és nagy vaskos szíjakkal odaszíjjazta a nehéz bútorhoz. Mikor már moccanni sem tudott, csak a fejét forgatni, a férfi letette a pisztolyt egy kis fehér szekrényre.
-Képzelje csak Mr. Laken, ez a szék valaha az őseimé volt. -hadarta a doki. -Tudja mi ez? Nem? Nos ez egy borbély szék. De nem közönséges borbélyszék. Tudja annakidején ilyenekben végezték az érvágásokat. Ha a vendégnek valami nyavajája volt, előszeretettel vittek véghez rajta vércsapolást orvosi céllal.
Miközben beszélt, az egyik fiókból elővett egy infúziós tasakot, amit hamarosan be is kötött a fiúnak.
-Ein braves Kind. -bólintott, majd leült vele szemben a vizsgáló ágy szélére. -Nos Mr. Laken. A cellatársa valószínűleg már elkotyogta, hogy én itt kísérleteket végzek. -miközben beszélt, Rob végre alapossabban is szemügyrevehette. Rövid, szőke, félrefésült haja, fehér bőre, és ragyogóan kék szemei voltak. Ha nem az adott szituációban látja, a fiú talán azt is mondhatta volna, hogy kedves arca, és megnyugtató, magabiztos hangja még szimpatikussá is teszi. Valószínűleg ez az orvosi munkájából fakadt. -A kutatásaim töbnyire önköltségesek voltak, de mindig is úgy tekintettem rá, mint befektetésre, ami egyszer az emberiség javát szolgálja majd. De azok ott... Azok az emberek, aki állítólag a kollégáim voltak, ők őrültnek neveztek. Beteg elmének, csak mert én olyan területre léptem, amit meg sem mertek közelíteni! Na persze, valószínűleg csak féltékenyek voltak. Engem sosem kötöttek olyan béklyók, amilyenek őket.
-De hát miért? -rázta meg a fejét Rob értetlenül.
-Miért? -nézett rá meglepetten a férfi. -Miért csinálom? Mr. Laken ön nem figyel rám.
-Nem. -rázta meg ismét a fejét. -Miért nevezték őrültnek? Milyen kutatásokat végzett? Mit csinál?
-Oh. -mondta a doki, miközben gyanakvóan végigmérte. Kisvártatva újra megszólat. -Önt...érdekli a kutatásom?
Rob óvatosan bólintott.
-Ne nevettessen, maga még csak egy gyerek. Fel sem tudná fogni.
-Tegyen egy próbát. -húzta ki magát a fiú. Úgy érezte, végre fogást talált a fickón. Talán így túlélheti. -Konyítok valamit az orvosláshoz. Én is erre a pályára készülök.
Mr. Morton újra eltűnődött, de a szemében megcsillant valami.
-Gut. Legyen hát. -pattant fel hirtelen az ágyról. Átsétált a szemközti falhoz, és keresgélni kezdett az iratokkal megrakott polcon. -Meg is van.

***

-Tehát ha jól értem, genetikai rendellenességekre specializálódott. -összegezte a közel egy órás beszámolót Rob. Legalábbis ő annyinak érezte.
-Valahogy úgy. A kutatásaim célja a tökéletesség kifejlesztése. Ezért erős, és intelligens egyedeket válogatok ki, akik természetes kiválsztódással küszöbölték ki a génhibákat.
-Ezt nem értem doktor. Miért fiúk? Azt hittem ehhez a kutatáshoz nőkre van szüksége, akik kihordják a módosított génállományú gyerekeket.
-Valóban. Ám ezt már elvégezte valaki előttem. Egészpontosan az apám. Ő már izolálta a szükséges módosításokat Mr. Laken. -mosolyodott el. -Azt gondolta véletlen, hogy pont önt, vagy Mr. Downt hoztam ide?
-Ezt most nem értem doki. Hogy érti ezt?
-Mr. Laken. -lépett a háta mögé a férfi, majd finoman masszírozni kezdte a vállait. -Önök nem véletlenszerűen kiválasztott egyedek. Ismerem mindannyiuk szüleit, nagyszüleit, sőt az egész felmenőágukat. -Rob szívverése felgyorsult. A férfi bizalmaskodó megmozdulásától, és behízelgő hangjától újra félni kezdett. Egyenesen rettegett. -Úgy is mondhatnám, hogy mindannyian egy nyitott kísérlet alanyai voltak, amit az éves orvosi vizsgálati adatok megszerzésével tudtunk szemmeltartani.
-Még mindig nem értem.
-Az önök nagyszülei páratlan genetikai állományukkal ki lettek választva. Az édesanyjuknál pedig kissebb beavatkozásokat végeztünk a terhesgondozás alatt. Így biztosítottuk a tökéletes egyedek létrejöttét. Ha jól tudom, ön sosem volt beteg. Igazam van? És a tanulmányi átlaga mindig kitűnő volt. -a férfi lehajolt, miközben a fülébe suttogott. -Persze azért még van min javítani. Úgy hogy sok dolgunk van, nem érünk rá itt lopni a napot. -mosolyodott el. Aztán kiegyenesedett, és elengette a vállát. Elővett egy nagy tűt, valamint sok apró kémcsövet. -Ha nem hargszik, most vennék egy kis vért.
Miután megcsapolta a fiút, lefektette az ágyra, és ott ismét beszíjjazta. Aztán elhagyta a szobát. Laken úgy érezte, újra álmos lesz. Felnézett a tasakra, és látta, hogy az infúzió sokkal gyorsabban csepeg mint eddig.
Hamarosan ismét megszunnyadt.

***

Este az orvos ébresztette, és finom, illatos levessel, valamint zöldségköretes sülthússal kínálta. Legalábbis úgy sejtette este van, hiszen a férfi azt mondta neki, vacsorát készít.
-Lenne szíves elengedni? Így nem tudok enni. -mondta Rob. De Morton csak megcsóválta a fejét, majd egy kanállal szépen, türelmesen megetette.
-Dr. Morton, kérdezhetnék valamit? -bátorodott fel a fiú, miután befejezte az evést, és látta, hogy az orvos el akarja hagyni a szobát. Az bólintott. -Magának van családja?
A férfi meglepetten kapta oda a fejét.
-Miért kérdezi?
-Hát...csak úgy. -vonta meg a vállát.
-Nem, nincs családom. Egy kutatásnak szentelt életbe nem igazán fér bele a családalapítás. Egyébként sem olyan egyszerű a helyzet. -sóhajtott a férfi. -Most aludjon. -közölte, majd elhagyta a szobát.
Laken viszont egyáltalán nem tudott elaludni. Egyfolytában járt az agya. Pár óra múlva, hangos kiabálásra lett figyelmes. Először csak dühödt szitokszavakat hallott, de pár pillanattal később már őrült ordibálásba csapott át.
-Ne, neeeee! Hagyjon! Mennyen a büdös francba! A kurva anyád! Áááááááááááá....
Aztán csend. Mélyenszántó, mázsás csend telepedett a házra. Hirtelen surrogást lehetett hallani, amit rövid nagy koppanások szakítottak meg. Aztán újra, ezúttal egybefüggő dörzsölődő hang verte fel az éjszakát. Mintha valami nehéz dolgot vonszolnának a hajópadlón.
Rob tudta jól, hogy mi volt az, de gondolni sem mert rá. Remegés járta át az egész testét. Hirtelen nagyon fázni kezdett. A szeme össze-vissza cikázott, kétségbe esetten kutatott valami után, amivel kiszabadulhatna. De mind a két keze és lába, csuklónyi vastagságú, duplarétegű összevart bőrszíjjal volt rögzítve. Egyszerűen esélytelen volt. Ezeket a dolgokat biztos, hogy elmegyógyintézetekben használták, és úgy tervezték, hogy bírják a strapát.
Könny szökött a szemébe, és tehetetlenségében csak egy szót tudott kinyögni:
-Anya.

***

Dr. Morton nem váratta sokáig, hamarosan vissztért hozzá, arcán ragyogó mosollyal.
-Ejnye, ejnye Mr Laken, hát nem pihent? Na jó, mindegy is, örülök, hogy ébren találtam. -hangja izgatott volt. Zsebéből fegyvert húzott elő. Ugyan azt a hosszúcsövű pisztolyt, amivel felhozta ide. Kioldozta a bőrbilincseket, és az ajtó felé irányította. -Mutatok magának valamit.
Rob ahogy felállt, ismét megszédült, de nem esett el, mert az orvos nem hagyta.
-Hoppá! -mondta, miközben elkapta a karját. Aztán lassan a derekára tette a kezét, és magához fogta, hogy tartani tudja fél kézzel is. -Még túl gyenge. Talán rosszul állítottam be a dózist. Na sebaj. Akkor majd kicsit később. -kitámogatta az ajtón, majd a nappalin átvágva, bevitte egy másik szobába. Ez a szoba is pazarul volt berendezve. A közepén egy nagy, keretes barokk ágy terpeszkedett, ahová mindjárt le is fektette a férfi. Melléülve, megvizsgálta a pulzusát, megtapogatta a nyaki ütőerét.
-Pár óra és kutya baja. Akkor majd megmutatom magának amit akartam. Addig pihenjen. -azzal lassan, óvatosan végigsimított a fiú sápadt arcán.
-Doki rosszul vagyok. -nyögte Laken.
-Ssssss! Nemsokára elmúlik az émelygése. Addig maradjon itt. -felállt, és elhagyta a helyiséget. Némi kulcscsörgés után, újra elnémult a ház. A fiú várt egy kicsit, és amikor az ösztönei azt súgták, hogy talán biztonságban van, felült a puha ágyon. Pofon vágta magát. Egyszer, majd mégegyszer... Úgy érezte kezd kitisztulni a feje, bár még közel sem volt annyira észen, mint szeretett volna. Azért kezdett ismét a maga ura lenni. Charlinak igaza volt... szegény Charli. A fenébe... -gondolta, miközben odament az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Persze az nem engedett. Az orvos bezárta. Azért egy próbát megért. Átment a nagy ablakhoz, hogy elhúzza a függönyt. Az tiszta égbolton, büszkén feszített a hatalmas telihold. Megpróbálta kinyitni az ablakot, de az is zárva volt. Az orvos tényleg biztosra ment. Nem maradt más választása, mint várni. Persze nem ölbetett kézzel. Keresett magának egy nagy szobrot, ami egy komódon állt. Egy tökéletes férfitestet ábrázolt. Felkapta, majd beállt az ajtó mögé. Aztán várt...

Már épp elcsüggedt, mikor fülét matatás, majd kulcscsörgés ütötte meg. A kilincs lenyomódott, és Morton lépett be a szobába. Azonnal kiszúrta az elhúzott függönyt, ezért idegesen az ágyhoz lépett.
-Mr. Laken? -nyúlt a paplan felé, de észrevette, hogy nincs alatta senki. Ebben a pillanatban súlytott le rá hátulról Rob. Fogalma sem volt, pontosan hol találta el, de a doki úgy elterült a földön, mint valami homokzsák. Gyorsan felkapta a kulcsokat és kironat a folyosóra. Első útja a pincébe vezetett, de azt üresen találta. Amikor feljött, benézett minden szobába, de hiába. Végül talált egy ugyancsak zárt ajtót. A harmadik próbálkozásra meg is találta a hozzá tartozó kulcsot. Miután kinyitotta, elborzadt a látványtól. Torka elszorult, azonnal öklendezési reflex tört rá. Mély levegőt vett, de csak rosszabb lett a helyzet. Azért átlépte a küszöböt.
Csepp...csepp...csepp... A szoba közepén egy nagyon hosszú faasztal volt, ami hasonlított a hajópadlóhoz. Rajta egy felvágott testtel. Csepp...csepp...csepp... Egy felboncolt fiú testével. Az asztal széléről vörös folyadék csepegett le a padlóra. Minden csupa vér volt, és néhány szervét eltávolították. Ahogy közeledett felé, rögtön tudta... ez Charli. A polcokon üvegeket látott, amikben embriók, valamint különböző emberi szervek sorakoztak formaldeidben. Kirázta a hideg, szemébe ismét könny szökött. Gyorsan elmorzsolta, és kirohant a szobából. Úgy futott, hogy szinte nekiesett a bejárati ajtónak. Azonnal keresni kezdte a kulcsot hozzá. Igedességében kiejtette a csomót a kezéből, ami hangos puffanással landolt a padlón. Mikor lehajolt, hogy felvegye remegő kezével, valaki rárontott hátulról, azonnal felpasszírozvaa a vaskos deszkára.
-Azt hittem, hogy te megértesz! Erre rámtámadsz? -üvöltözött az orvos.
-Maga elmebeteg! Megölte Charlit! Egyszerűen kibelezte! És a barátját is! Mégis hány embert ölt már meg?!?!
Erre Morton úgy pofon vágta, hogy ő is a kulcs mellett kötött ki a padlón.
-Tudhattam volna, hogy te is csak olyan vagy mint a többi! -ripakodott rá, fölétornyosulva, miközben sajgó tarkóját dörzsölgette. Hirtelen megragadta, és talpra rántva újra a bejáratnak szegezte. Arca az arcába ért, vészjóslóan suttogott.
-Nem kellett volna megbíznom benned. Elszédített a csinos kis pofikád. De kiküszöbölöm a csorbát. -sziszegte, majd megrántva a pince felé kezdte cipelni. Laken feleszmélt, hogy nincs a dokinál fegyver, mert mind a két kezével az ő felsőjét markolja. Ahogy egyvonalba kerültek a hálóval, megpillantotta a földön heverő fegyvert. Összeszedte minden maradék bátorságát és erejét, aztán egy hatalmasat taszított Mortonon. A fickó megtántorodott, mind a ketten elzuhantak. Rob gyorsan lekecmergett róla. A pisztolyért indult, de az orvos megragadta a nadrágszárát, hogy aztán maga felé húzza. Próbálta lerázni, végül belerugott. A kulcscsontját találta el, mire Morton fájdalmasan felüvöltött. Végre elérte a pisztolyt. Gyorsan a hátára hemperedett, még időben, ugyan is az orvos már ott állt felette. Meghúzta a ravaszt és lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer... míg nem kiürítette a tárat.
A férfi arcát döbbenettel vegyes fájdalom torzította el, majd rárogyott a fiúra. Szaggatottan zihált, haláltusáját vívta, miközben utoljára még ráemelte lehetetlenül kék szemeit Robra. Mondani akart valamit, de a száján felbugyogott a vér.
-Robert. -simított végig az arcán. -Te olyan különleges vagy. Azt hittem te majd megérted. -élénkpiros vér csorgott le az állán. A fiú remegett, miközben érezte, hogy a hasán forróság terjed szét. Az orvos vére mindent beterített és lassan átáztatta vékony pulóverét.
-Maga nem normális. Egy sorozatgyilkos! Hogy érthetném ezt meg? -hadarta idegesen.
-Majd... -köhögött egyet, miután ismét vér tört fel a torkából. -Majd egyszer megérted, hogy hány embernek segíthettem volna. -Újra köhögött. -Hány betegséget gyógyíthattam volna meg. Az élet értéke csak viszonyítás kérdése...
Megremegett a teste, és lebukott a feje, ahogy végleg elszállt belőle az élet. Arca a fiú mellkasára zuhant. Rob szeme ismét könnyes lett, majd amikor felocsúdott, letolta magáról a holttestet. Feltápászkodva, kibotorkált a bejárathoz, miközben utat engedett a könnyeinek. Megkereste a kulcsokat, aztán teljes monotonitásban kinyitotta a szabadság felé vezető ajtót. Ahogy átlépte, a hajnali hűs levegő megcsapta kipirult, égő arcát. Bágyadtan, zavartan, zúgó fejjel indult neki az éjszakának...


***

Csepp...csepp...csepp...
A nyirkos hideg falakról, az áporodott földre víz csepegett le, és gyűlt össze egy kis tócsában. A fal tövében egy fiatal lány kuporgott. Két kezét domborodó pocakján tartotta, szemében zsigeri félelem ült. Hirtelen kivágódott a pincehelyiség ajtaja, a túloldaláról sárgásfehér fény kúszott be. Egy hosszú fekete hajú férfi lépett be rajta. Kinyitotta a cellát, majd nyugodtan, lassan odasétált a lányhoz. Leguggolt, egyik kezében hosszúcsövű pisztolyt szegezett rá, miközben a másik kezével megsímogatta a terhes hasát. Fehér köpenye a földet súrolta.
-Kérem! -fakadt sírva a lány. -Kérem ne bántson! Miért vagyok itt?
-Ssss! Nyugodjon meg Rosali. Semmi baj, minden rendben. Már nem tart sokáig. Hamarosan vége.

______________________________________________________________________________________________________________

Tíz kicsi töklámpás

Első töklámpás

Az áldozat

Ahogy fújt a szél, fel-fel kapta az utcán örvénylő, őszi színekben játszó faleveleket, hogy azután megtáncoltatva, letegye akár több méterrel is odébb. Az ég már régen sötétbe borult, és az éjszakába, csak a lámpaoszlopok, üzletek bágyadt fényei haraptak némi könnyedséget.
A kihalt városi járdán, egy fiatal lány magassarkújának ütemes koppanása visszhangzott. Passzos fekete farmert, és krémszínű blézert viselt fehér blúzzal, ami majdnem egybeolvadt világos, mézszőke színű, hosszú, loknis hajával. Sietős lépteit méginkább igyekezett megszaporázni, miközben gyakran órájára sandított. Látszott nem szívesen tartózkodik ilyenkor az utcán, és szeretné mihamarabb elérni uticélja végét. Egy boltíves épület előtt haladt el, amikor zaj ütötte meg a fülét. Kis motozás, ami hamarosan abba is maradt. Egy pillanatra megállt, körülnézett. A gyér fényben megcsillantak a karján halkan csilingelő fém ékszerek, ahogy megmarkolta fekete lakktáskája pántját. Úgy döntött tovább indul, és sarkon fordulva, újra felvette addigi intenzív ritmusát.
Ezért nem láthatta, ahogy az egyik oszlop mögül kilép egy árny. Az alak mereven bámult a lány után. Majd hirtelen körbeforgatta sötét csukjába bújtatott arcát, hogy aztán szemtanúk hiányában, nyugodtan utána eredhessen. Halk, és gyors léptekkel igyekezett megközelíteni kiszemeltjét. Ám bármennyire is csendben akart lenni, néha azért meg-meg surrant rajta a fekete, agyonkoptatott bőrkabát, amit a sötétszürke pulóver felett viselt.
Egy darabig csak a távolból követte őt, de miután kiértek a város központjából, úgy döntött ideje akcióba lépni valmelyik mellékutcán. Megpróbálta hát méginkább beérni. Ekkorra áldozata is észrevette, hogy nincs biztonságban, így mind a ketten szinte egyszerre kezdtek rohanni. Viszont a lány magassarkúban nem volt túl előnyös pozícióban a sportcipővel szemben. Egyenlőtlen erőviszonyú verseny vette kezdetét.
Szerencsére több méter távolság volt közöttük, így amikor meglátott nem messze egy kivilágított benzinkutat, joggal reménykedhetett benne, hogy még időben eléri az éjjel-nappali üzletet. A távolság azonban hamar csökkenni kezdett közöttük, a benzinkút viszont még mindig elég messze ásítozott a rideg sötétségben. A szél hideg fuvallata bele-bele kapott szőke hajába, amitől az kígyózó mozdulatokkal lebegett körülötte menekülés közben.
Nem telt bele sok időbe, és a férfi már szinte karnyújtásnyira volt a lánytól. Egyre közelebb... közelebb ért. Mindketten zihálni kezdtek, de egyiküknek sem állt szándékában feladni.
A bőrkabátos előkapott a belső zsebéből egy kést, majd egy hosszú, nyúlánk mozdulattal megragadta áldozatát és hirtelen megrántotta magafelé. A lány azonnal elveszítette az egyensúlyát, hátratántorodva majdnem a földre került. Mégsem zuhant el, mert a férfi belekapaszkodva ruhájába, nekilökte egy téglafalnak. Azonnal a torkának szegezte fegyverét, mozdulatlanságra kényszerítve.
-Mit... mit akar tőlem? -nyöszörögte a lány, remegő hangon. -Pénzt? Van pénzem, a táskában! Vegye el és hagyjon békén! -közben nagyot nyelt, érezte a penge alatt feszülő bőrét. Ám a férfi nem szólt, csak bámulta egy darabig, majd másik kezét levéve a csuklójáról, végig simított a lány kecses sziluetjén, egyértelműen tudtára adva szándékát. A lány összeszorította a fogát, amitől csak még inkább zihálni kezdett, mellei gyors ütemben emelkedtek, és süllyedtek. Várt. Ahogy a férfi is, aki ki akarta élvezni minden pillanatát a zsákmányszerzésnek. Egyáltalán nem állt szándékában elsietni a dolgokat. Végigsimította a lány gömbölyded, pirospozsgás arcát, élettől duzzadó, telt ajkait, majd a melleit kezdte masszírozni.
Ebben a pillanatban egy autó motorjának morajlása ütötte meg a fülüket. A férfi oldalra kapta a tekintetét, ellenőrizve, eléggé takarásban vannak-e ahhoz, hogy észrevétlenek maradjanak az árnyékban. Ám a lánynak több sem kellett, eltaszította a kést markoló kezet, térdével ágyékon rúgta támadóját, majd kiszabadulva a szorult helyzetből, újra a benzinkút felé kezdett rohanni. A férfi felnyögött, majdnem térdre rogyott. Kisvártatva, sikerült összeszednie magát, hogy aztán lassan, vontatotan meginduljon utána. Csakhamar megszaporázta lépteit, immár szégyentelen vágyába, dühödt bosszú fészkelte be magát. Mostmár mindenáron magának akarta őt, leteperni, maga alá gyűrni, megsemmisíteni.
A lány minden maradék erejét összeszedve, lehetetlen sprintbe kezdett. Már épp megfordult a fejében, hogy márkás magassarkúját inkább megpihenteti az árokban, mint hogy hagyja hogy beérjék, amikor egy sötét járdamélyedésbe szorult vele. Természetesen ettől megbicsaklott a lába, és ezúttal valóban elvesztette az egyensúlyát. Térdei nagyot koppantak az érdes kövezeten, kiszakítva harisnyáját, felhorzsolva bőrét. Bokája elkezdett rettenetesen sajogni, de amennyire meg tudta ítélni, nem fordult ki. Feltápászkodott, nekitámaszkodva egy kerítésnek, próbált újra a menekülésre összpontosítani. Legnagyobb meglepetésére, amikor feleszmélt, látta, hogy a benzinkút már nincs is olyan messze. Pillanatokon belül elérhetné a biztonságot nyújtó fedett rész szélét, ahol neonok éles fényei kergették el a sötétséget. De mire sikerült összeszednie magát, hátulról ismét rárontott a férfi. Kíméletlenül nagy erővel taszította a földre, és azonnal rávetette magát.
-Te mocskos kis ringyó! -sziszegte a fogai között, mélyenzengő, rekedtes hangon. -Majd megmutatom én neked...
Dulakodni kezdtek, a lány védekezett, próbálta lerugdosni magáról, ám egyszer sem sikoltott. Pedig ha megtette volna, talán meghallják a kúton, és a segítségére sietnek. A férfi ismét előkapta a kését. Már épp belevágta volna áldozatába, amikor az ráfonta ujjait csuklójára, és hihetetlen erővel addig szorította, amíg a fickó kénytelen kelletlen, ki nem ejtette belőle a fegyverét. Ekkor vette csak észre, hogy az iménti finoman lakkozott, manikűrözött körmök helyén, vastag, begörbült karmok éktelenkednek, a ragyogó, rettegő kék szempár helyét pedig aranyfényű, izzó, parázsló tekintet váltotta fel.
-Én nem akartam. De nem hagyott más választást. -suttogta a lány a férfi arcába, majd ördögien kéjes mosolyra húzta a száját. Hirtelen megragadta másik kezével is, hogy aztán nekivágja a kerítésnek. A fickó fájdalmasan felnyögött, miközben lecsúszott a járdára, és elterült, akár egy feltörlőrongy. A lány felpattant, megállt terpeszben az épp hogy csak eszméleténél lévő üldözője felett. Lenyúlt, megragadta a pulóverénél fogva, majd felpaszírozta újra a kerítésre.
-Nem kellett volna...ezt most nem kellett volna... -suttogta ismét, miközben lassan végighúzta tenyerét a mellkasán. A nadrág vonalában felrántotta a pulóvert, és mélyen a férfi szemébe nézett, aki a döbbenettől elkerekedett szemekkel bámult vissza rá. -De ha már így adódott...
Azzal egy erőteljes mozdulattal felhasította a mellkasát, hogy aztán kitépje a szívét. A férfi a rémülettől és a fájdalomtól eltorzult arccal meredt saját, még dobogó szívére, majd a következő pillanatban el is veszítette az eszméletét, kilehelve a lelkét.
A lány egy fintor kíséretében eleresztette a holttestet, ami rongybábúként csattant a kövezeten. Szemmagasságba emelte a már alig alig lüktető szivet, és megcsodálta mélypiros, húsos színét a lámpák gyér fényében. Olyan volt akár egy hatalmas drágakő, egy gyémánt, amibe az élet eszenciáját zárták.
Körülnézett a kihalt utcán, felkapta a táskáját, és gyorsan belegyömöszölte a szervet. Kezét megtörölte a hulla ruhájában, ami akkor már ismét csinos, diszkrét körmökben végződött, majd továbbindult.
Fél óra múlva megállt egy öreg kapulaljban, miközben előkotort egy kulcscsomót. Beillesztette a zárba, és elfordította. Belépett egy belső udvarba, majd benyitott az első ajtón. A kulcsot lehajítva egy asztalra, azonnal berohant a hálószobájába. Ott volt egy nagy ódon ruhásszekrény, aminek kicsiny zárjában apró rézkulcs fityegett. Elfordította és kinyitva nagy szárnyait, felkapcsolt benne egy hosszú fényfűzért. A fűzér körben futott, bevilágítva a szekrény tartalmát. Belül égővörösre festett, polcoktól megszabadított nagy tér tárult fel, ahol fejre fordított pentagrammok, szintén felforgatott kersztek, és egyébb, bonyolult spirituális szimbólumok sorakoztak. Mellette egy fekete bőrbe burkolt könyv, pár fehér és fekete gyertya, valamint egy athame pihent. A szekrény közepén egy ezüstözött, barokk stílusú, talpas tortatálca terpeszkedett. Elővette a szívet táskájából és ráhelyezte. Halkan elmormolt pár szót, mire rövid idő múlva az egyik sarokban szürkés füst kezdett gomolyogni. Csakhamar a fűst testé kezdett összeállni, hogy aztán megszilárdulva, megjelenjen előtte egy magas, hosszú, egyenes, szőke hajú férfi, akinek szemei sötétebbek voltak akár a kint uralkodó éjszaka.
-Uram...ajándékot hoztam neked. Egy áldozatot. -mosolygott a lány sugárzó arccal az idegenre.
A férfi bólintott, amitől vékonyszálú haja kissé előrebukott a vállán, finoman keretezve keskeny, porcelánszínű arcát. Közebb lépve atyai csókott nyomott a homlokára, majd odasétált a szekrényhez, és kiemelte a szervet. Szájához emelve, nagy keskeny nyelvével végignyalta.
-Szeretem a düh és a rettegés ízét. -mondta vigyorogva, mélyenzengő hangon.