13+1

2014. 06. 13 Péntek.

 

Holdállás: Telihold

 

Régóta vártam már ezt a napot. Utoljára akkor volt ilyen sorsfordító állomás az életemben, amikor betöltöttem a 16. évem. Ugyan így volt telihold péntek 13-án. Tudtam, most jött el a idő, amikor ismét lezárul egy korszak, és új fejezet veszi kezdetét. Ma beértem spirituális utam következő nagy állomását. Felnyitottam a három kaput. Az Angyali-Szentháromság kapuit. A felkelő nap fényében, hátam mögött a holddal, ott ahol körülölelt a természet, benne a föld, a víz, a levegő, és a tűz őselemeivel, meditáció és Zorian angyalom segítségével magamba olvasztottam a három vizualizált hívó pecsétet, majd megnyitottam testemben a három szellemi kaput, beáramoltatva így a koronacsakrán át, az energiát.

Éreztem ahogy feltöltődök, az izmaim megduzzadtak, a tüdőm megtelik friss levegővel, az ereimben kering a vérré vált víz, a lelkemben pedig fellángol a szellemi tűz. Amint eggyé váltam a természettel, és éreztem Gaia valamint a Mindenható teremtő ölelését, lassan megnyugodtam, kiteljesedtem. A következő pillanatban Ősanyám apró kis teremtényei körbesereglettek. Pókocskák, bogarak, hangyák, felettem pedig madarak. A pókok, egyébb rovarok elszántan igyekeztek feljutni rám, ami elég fura volt, de végül kiegyeztünk egy döntetlenben, és inkább egymás melett maradtunk, mintsem egymáson. ^-^' Először egy fehér, majd három fekete, egyforma pókocska mászkált önfeledten a karjaimon, lábaimon. Végtelen béke, bizalom érzése hullámzott végig rajtam, szinte elálmosodtam, és később hazafelé is kóvályogtam kissé, annyira ellazultam. Mindig úgy gondoltam erre az beavatási szertartásra, mint nehezen megugorható lécre, de most szinte furán éreztem magam, hogy: valóban csak ennyi volt? Nem is értem mitől tartottam. De meg kellett erősítenem magamban, hogy készen állok erre, így újra és újra, határozottan, hangosan elmondtam ezt, mielőtt belekezdtem.

Senki más nem volt ott. Mi voltunk csak, Zorian fivérem, Gabriel, Michael és Azrael. Zorian segített közvetlenebb kapcsolatba kerülni az arkangyalokkal, mivel a tetoválásom még sajnos mindig nem készült el. De sebaj, mert így mi is még közelebb kerültünk egymáshoz. Felálltam a meditációs üldögélésből, talpam közvetlen érintkezett a földdel. Megkértem az angyalokat, hogy szólítsanak, mondják ki a nevem, amit meg is tettek. Ekkor körülálltak (de nem láttam őket, csak éreztem lehunyt szemmel) majd megfogták a kezem. A telihold csúcspontjánál, és amikor a nap már ragyogóan izzott, visszaültem, majd leheveredtem a domboldalra, úgy hogy a kellemesen melengető sugarak kb. negyven fokos szögben értek. Ekkor lesüllyedtem egy mélyebb tudati szintre. Becsuktam a szemem és valami nagyon különös dolog történt. Tökéletesen érzékeltem mindent magam körül, a szemem csukva volt, mégis láttam. Az ég az egyik pillanatban, az én világomban még üde kék volt, a másikban viszont halvány arany szinezettel, és törtfehér márványozással tárult elém. Kértem az angyalim, hogy jelenjenek meg. Tudtam, hogy ez nem lehet más, mint az ő szférájuk, amit a szó szoros értelmében, a "lelki szemeimmel látok". Először csak aurákat láttam. Zorian kissé szürkésen, szinte árnyékként tetszett (az én kis árnyékom ^-^), míg Gabriel ragyogóan fehér volt. Michael izzóan vörös aurája nagyon nagy és figylemfelkeltő volt, és ahogy megkerülve átment egyik oldalamról a másikra, nem is tudtam máshová nézni, úgy vonzott. Ezután Azrael sötét, éjfekete aurája tűnt fel. De egyáltalán nem volt nyugtalanító. Épp ellenkezőleg. Biztonságérezetet adott. Ahogy kezdtem egyre inkább erőlködni, koncentráltam ahogy csak tudtam, egyszer csak megtörtént az a csodás dolog, hogy megpillantottam egy arcot. Egy arc fölém hajolt, egészen közel. Amikor kitisztultak a vonások, felkiáltottam, hogy: Azrael! Ez te vagy? Látlak! Látlak!

Ahogy ezt kimondtam, megkondultak a nem messze tőlem lévő templom harangjai, és úgy zúgtak, zengtek öt percen kersztül, mintha csak a lelkemből szóltak volna. Azrael mosoloygva kiegyenesedett, majd Gabriel Michael és Zorian is csatlakozott, hogy őket is jól szemügyre vehessem. Igazából pontosan úgy néztek ki, amilyennek eddig is érzetem, képzeltem őket. Sajnos a látásom lassan elhomályosult, és ahogy a harangszó is elcsitult, úgy a látásom is beszűkült. De nem aggódtam. Tudom, ha erősen koncentrálok, most már bármikor visszatérhetek ebbe az állapotba. Közben egy lágy szellő is meglegyintett. Azonnal az eszembe villant, hogy Raina és pont ebben a pillanatban gondol rám (ahogy korábban kértem). Úgy hogy nagyot nyújtóztam, felkeltem, majd hazaindultam, miközben körülöttem csicseregtek a madarak.