Először is tisztázzuk, mi is, vagy ki is, azaz angyal.

Az angyalok egy isteni anyagból, erőből, Isten által létrehozott, teremtények, akik a szellemi síkon léteznek. Többnyire „erőgömb” vagyis összpontosult energia formájában léteznek. De képesek felvenni emberi, vagy állati alakot is, attól függően, hogy épp mire van szükség, az adott feladatuk elvégzésére. Sajnos a néphiedelemmel ellentétben az angyaloknak eredendően nincsenek szárnyaik, legalább is nem olyan tollas madár szárnyak, ahogyan az emberek elképzelik. Ez onnan eredeztethető, hogy amikor látomásokban megjelentek az embereknek, az őket körülölelő hatalmas szellemi energia, vagy nevezzük aurának, olyan nagy volt, hogy már-már szárnyaknak tűnt. És mivel az embereknek ez tetszik (hiszen a szárnyak a szépség, a légiesség, az álmok, a repülni vágyás, a védelem szimbólumai lettek) ezért ők előszeretettel tesznek ennek az óhajnak eleget, és többnyire így mutatkoznak. Mert mindig olyan formát öltenek, ami az embernek kellemes, nem rémisztő, és az elméjének elfogadható, feldolgozható.

Arra törekednek, az a céljuk, hogy az embereket segítsék az útjukon, és az eléjük állított feladatokkal „képezzék” őket, hogy fejlődjenek, és elérhessék a megvilágosulás szintjét.

Az angyalok hierarchiája a következő:

Első Kar:

Kerubok

Szeráfok

Trónállók (Trónok)

Ők állnak a legmagasabb szinten, az Isteni Erő „őrzői”.

Második Kar:

Uralkodók (Uraságok)

Erősségek

Hatalmasságok

Ők a közvetítők a szellemi világ és a földi világ között.

Harmadik kar:

Fejedelmek (Archék)

Fő angyalok (Arkangyalok)

Angyalok (Őrangyalok)

Ők állnak legközelebb az emberekhez, mivel ők érintkeznek közvetlenül a földi világgal. Segítenek, terelgetnek minket. Feladatokkal látnak el, tiszteletben tartva az emberi szabad akaratot.

Tulajdon képen szeretném nektek bemutatni az összes angyali kart, ezért visszafelé fogom elkezdeni egyesével, haladva felfelé az erő ranglétráján.

Ők a Tündöklők, vagyis azok az angyalok, akik Isten kegyeltjei.

Ezen kívül természetesen ott vannak a Bukottak is. Azért meg kell őket is említeni, hiszen valaha ők is angyalok voltak, csak elbuktak, lebuktak. Most az első „angyal” a Fényhozó, vagyis Lucifer csatlósai, és már egészen másra törekednek, mint „égi” társaik!

Valamint meg szeretném említeni a Nephilimeket is a végén, a félig angyal, félig ember lényeket.

Ma reggel szokásos utamat megjárva, (tudjátok a tiszteletkörök, bevásárlás, miegymás) azon kaptam magam, hogy szétszórt és türelmetlen vagyok, mégis minden szinte mindegy. Lehangoltság és szinte erőtlenség, ború vett rajtam erőszakot. De én nem szeretek ilyen lenni. Mindig is próbáltam szociálisan aktív lenni, de az elmúlt időszakban egyre jobban kezdek antiszoc lenni. Aztán körül pillantva jobban megnéztem az embereket.

Ilyenkor utálom, hogy „érző” vagyok. A többiek érzelmi túláradása szinte lenyom. Még ha öröm lenne, akkor nem is lenne semmi gond. De szinte egy csepp jókedvet sem tapasztaltam. Mindenki fáradt, mindenki unott, bosszankodnak, elégedetlenkednek, morognak, dühöngenek, vagy csak teljesen érdektelenek.

Az egész társadalom olyan most, mint egy időzített bomba. Senki nem képes meglátni a pozitív oldalt. Szinte belefulladunk a mindennapi problémákba, és úgy érezzük nincs kiút ebből az átkozott mókuskerékből.

Néha nagyon örülök annak, hogy a képességeimnek hála tudok valamelyest enyhíteni a társaim, a körülöttem lévők „szenvedésein”. De néha nagyon megterhelő, és egyenesen a padlóra küld, amikor nyomasztanak ezek az érzelmek. Olyankor útálom, és elő jön belőlem az ego, szinte dörömbölve a koponyámon, hogy

„…hééé hülye, foglalkozz magaddal! Más is azt teszi, miért kell neked megoldani mindent?”

Erre én: Fogd be! Tudod, hogy nem hagyhatom magukra őket. Ők lehetnek gyengék, de én nem. Én nem eshetek el. Valakinek erősnek kell maradnia, valakinek tartania kell a helyzetet, hogy ne legyen káosz.

Persze nem hallgat meg, csak fújja a magáét…végtére is ezért ego. Az a dolga, hogy életben tartson. De én meg néha hajlok rá, hogy mégis megfogadjam, amit mond….persze mindig az a vége, hogy magányos leszek… puff neki. Köszi a tanácsot…aztán takaríthatom fel a széthullott darabkáimat…

Ilyenkor leginkább Zorian az egyetlen, akihez fordulhatok. Az én drága őrangyalom. Ő legalább ismer…nem kell neki mindent elmagyarázni, szavak nélkül is tökéletesen érti, mi kell nekem. Persze jó néha kibeszélni a dolgokat, de amikor ki-ki csúszik a lábam alól a talaj, már csak ő tart vissza, olyankor képtelen lennék szavakba önteni az érzéseim. Az emberekkel meg ugye, csak így lehet kommunikálni. Nem úgy az angyalokkal.

Jó „különlegesnek” lenni, vagy inkább legyek én is egy az emberek világában? Legyek olyan, mint a többiek? Vagy maradjak inkább egyéniség? Az emberek nem szeretik azokat, akik „különcek”. Vagy félnek tőlünk, mert nem értik őket, vagy gyűlölik, mert irigykednek rájuk. Maximum az értheti, aki maga is kicsit másabb… Aki kicsit máshogy szemléli a világot.

Emlékszem mikor először „találkoztunk” álmomban Zoriannel. Vagy amikor nem is olyan régen, először hallottam meg. Hiszen többnyire nincs szükség arra, hogy hangot adjon a véleményének, mert össze vagyunk kötve mentálisan. Persze én hallani akartam, talán kíváncsiságból, és kértem, mondja ki a nevem. Esküszöm eleredt a könnyem. Nem szégyellem, kicsordult a könnyem. Olyan szép, olyan lágy, mégis erőteljes, kifejező hangja volt, hogy akaratlanul is így reagáltam. Kicsit magam is meglepődtem ezen…

Szóval néha nem is bánom, hogy ennyire érzékeny vagyok…ezek nélkül a kis impulzusok nélkül nekem is sivár, és a mindennapok posványába beleragadt, kétségbe esett életem lenne…mert ugye volt ilyen is…de az egy másik sztori.

Arra bíztatlak kedves olvasóm, ne félj beengedni a házadba és a szívedbe ezt a mérhetetlen és önzetlen szeretetet, ami tőlük, ami a te őrangyalodtól is jön. Mert csak ez az, ami kiránthat a depresszióból, ami visszaránthat a szakadék széléről, ami segít megoldani úgy a problémáidat, hogy azok tényleg megszűnjenek, és tovább léphess a fejlődés szintjén oda, ahol tudod mérlegelni, hogy mi az igazán fontos, és mi a lényegtelen.

Ma jól indult a reggel, és idáig jól is folytatódott. Volt nálam Raina. Nagyon örültem neki, bár a problémáinak kevéssé. Nem szeretem, ha felzaklatják dolgok, vagy emberek és én tehetetlen vagyok, nem tudok neki segíteni.

Mivel mostanában megcsappant az energiája, folyton ráakaszkodnak úgy holt, mint élő emberek, és szinte kiszipolyozzák őt. Ezt persze nem nézhetem tétlenül. De addig is még markánsabb segítséget nyújthatok, készítettem két talizmánt, amik megóvják őket a bajtól, és a negatív hatásoktól. Az egyiket kimondottan őszi színekkel, és egyiptomi stílussal csináltam meg, mivel ott erős a nap kultusz, ami erőt, magabiztosságot, és fényt hoz az életébe. Valamint kombináltam a hal jelképével, ami jelen esetben a gazdagodást, az újrakezdést, a felfrissülést hozza magával. A másikat az indián kultúra hagyományainak figyelembe vételével alkottam meg. Fő motívuma a piros szín, ami szintén erőt, magabiztosságot, határozottságot sugall. Emellett megjelenik a toll, mint a művészet, az álmok, a szárnyalás ösztönzője, karöltve az agyarral, ami állati énünk, és a természettel való harmóniát hivatott ösztönözni. Természetesen mind a kettőbe „számok vannak beleépítve” amik tovább növelik a személyre szabott energiákat. Már csak fel kell szentelnem őket, és hordhatóvá válnak. Talán ez az egyik legegyszerűbb módja, hogy gyorsan, személyre szabott védelmet tudjak biztosítani nekik. Utána következhet a bonyolultabb rész. De az már más lapra tartozik, és sokkal nagyobb erőt, összpontosítást és előkészületet igényel.

Viszont ez a kis dolog rám is megtette a hatását. Ilyenkor vagyok boldog, és kiegyensúlyozott. Ha érzem, hogy fontos a munkám, ha segíthetek, és elfogadják a segítségem. Nem egy embernek készítettem már védelmi talizmánt (akár zsákosat, akár hordhatót, akár kombinálva, vagy esetleg álomfogót), barátoknak, munkatársaknak, sőt olyan embereknek is, akik megfordulnak a médiában. Például egyik kedves ismerősömnek, aki mentalista, és a tv-s szereplés nagy fináléja előtt szüksége volt egy kis extra segítségre. Igaz ez már kissé régen volt… Kíváncsi vagyok, vajon meg van-e még neki. ^-^

A lényeg, hogy nagyon szeretek olyan embereknek segíteni, akik megbíznak bennem, és a képességeimben.

A másik dolog pedig, hogy rettentően izgatott vagyok. Nemsokára október, ami hatalmas változást hoz majd az életembe… Alig várom, hogy elteljen ez a két hónap, már tűkön ülök, alig bírok magammal! Szorítsatok!

Ma ismételten rá kellett jönnöm, hogy az emberek mennyire furák! Egy részük cél és mindenféle komolyabb szándékosság nélkül éli az életét, arra kárhoztatva, hogy a mindennapok teljesítménykényszerébe bele gyöpesedve, fuldokoljon. Soha nem gondolkodnak el rajta, hogy vajon valójában miért is létezünk? Mi a célja annak, hogy az élővilágban egyedülálló intelligenciával áldott meg minket Isten?

Nagyot kellett csalódnom. Nagyon nagyot! Bár már valamennyire fel vagyok vértezve az ilyen dolgok ellen, most ismét csak egy embernek hála, rájöttem ismét, ez a világ... képmutató, álszent, és rideg. Az emberek nem veszik a fáradtságot, hogy egy kicsit megismerjék egymást, hogy rájöjjenek, mi is az, ami mozgatja, ami előrelendíti a másikat, ami élteti, amit fontosnak tart. Miért lett ez a világ ennyire én központú, kapzsi, hamis? Miért? Ember hova süllyedsz?  Mi a célod?

Cél nélkül nem lehet élni!

Mégis mi ez a nagyzási hullám?

Elegem van belőle, hogy olyan emberek ítélnek el, és olyanok bírálnak, akiknek fogalmuk sincs min mentem keresztül, és olyanok, akiknek a bátorsága addig sem terjedt, hogy álnéven véleményt írjanak a vendégkönyvbe! Ezeknek mondjak én bármit is? Gyáva banda! Nem mertek még a saját igazatok mellett se kiállni? Ez igazság? Ez meggyőződés? Ha nem értesz kérdezz, ha bajod van adj neki hangot! Miféle felfogás az, hogy valaki csak a másik háta mögött nagy, aztán amikor a szemébe kéne mondani a véleményét, akkor meg csak hebeg-habog. Engem az ilyen ne ítéljen meg, főleg hogy nem is ismer!

Ezerszer leszögeztem már, hogy az ezen az oldalon fellelhető leírások az én személyes véleményem és a tapasztalataim. Nem kötelező őket elfogadni, nem kell őket tanításnak venni! Ez egy percig sem merült fel bennem, nem vagyok olyan ember, aki másokat akar manipulálni, befolyásolni, vagy bármilyen módon megfosztani a szabad gondolatoktól. Én csak egy lehetőség vagyok, amivel vagy élsz, vagy nem. Szívesen segítek bárkinek, meghallgatok bárkit. Nem vagyok hittérítő, nem vagyok pszichomókus, és leginkább nem fogom senkire ráerőszakolni a véleményemet!

Ezért mostantól fogva, nem lesz az oldalon se téma, se témázás. Ez után is el fogom mondani a véleményemet, és fel fognak bukkanni azok a dolgok, amiket megszavaztatok, ígérem. De nem vagyok hajlandó tovább elviselni, hogy mindenféle jöttment majom azt állítsa rólam, hogy egy ilyen meg olyan beképzelt, okoskodó, és sötét dolgokkal foglalatoskodó személy vagyok! Akinek nem tetszik, el lehet sétálni, aki meg továbbra is velem tart, azt csókoltatom, és kívánom, hogy áldás kísérje minden nap!

Utóirat: Akinek még mindig nem világos! Nem vagyok se Sátánhívő, se sötét varázslatokat űző, se egyéb degenerált dolog élvezője! Egyedül Istenben hiszek, és abban az erőben amit tőle kaptam, ennek pedig semmi köze a vallásokhoz, aminek az alapjait gyarló emberek fektették le!!

Lehet pampogni…

Napok óta furán érzem magam… Nem tudom, mi van velem… Először is észre vettem, hogy valaki folyton követ. Valami szellem. De fogalmam sincs, ki lehet az. Már az is eszembe jutott, hogy talán a férfi az utolsó temetőből… aki akkor segített nekünk, és megfékezte M-met. De hogy úgy mondjam, most rohadtul nem tudok arra koncentrálni, hogy neki segíthessek. Mert gondolom, azt akarja. Hiszen már értésemre adta, hogy szeretne valakit megkeresni.

De most ehhez nem lenne lelki erőm… Ahhoz túlságosan is azt érzem, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok. Majd szétvet a düh. Soha életemben nem éreztem még ekkora undort és utálatot a majmok iránt, mint most. Amikor ki kell mozdulnom a négy fal közül, néha azt érzem, megfolyt a tömeg. Viszolygok ezektől az együgyű, gusztustalan, önző férgektől. Ezektől a csak erős jóindulattal nevezhető, emberektől. Azt hiszik, csak körülöttük forog minden. Mintha más sem lenne, csak a világ, ami értük van, kiszolgálja a kényüket-kedvüket, az egoista életüket. Mi a francot képzelnek ezek magukról? Tényleg azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Átgázolhatnak mindenkin, hogy nem jár következményekkel, amit tesznek? Hát fel kell, hogy homályosítsam kedves elkúrt majom társaim, hogy mindennek van következménye, mindennek van kihatása, és csak azért mert nem vesznek róla tudomást még nem szűnik meg a dolog!

Ma voltam orvosnál… De minek? Édes Istenem… Már attól is felfordul a gyomrom, hogy szükségem lehet ezekre a mesterséges szarokra, amit a majmok oly lelkesen gyógyszernek hívnak. Hívják csak… az úgy sem egészség, amit visszaad nekik… az csak haladék… az egészség nem itt kezdődik.

Ott láttam egy nagydarab fazont. Ó ember, én is erősen tornádóálló vagyok, de ez a fickó volt vagy 140kg. Undorító, gurgulázó vihogásával felverte a váró csendjét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mindenből és mindenkiből viccet csinálhat. Legszívesebben odasétáltam volna, és a kezét, amivel a taknyos orrát szorongatta, hogy a röhögéstől ne ömöljön ki a beltartalom, lenyomtam volna a torkán, hogy fulladjon bele. De nem tettem… Néha ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy az ember ne csináljon semmit… Kibírtam… El sem hiszem, hogy egy szó nélkül kiálltam… De valószínűleg a fickó vesztét érezte, mert miután másodszor is gunyorosan felröhögött, gyilkos pillantást lövelltem felé, megjegyezve igen halkan, hogy hülye barom. Vette a lapot… Elhallgatott. Ügyes kis majom, következő szintre léphet… életben maradhat…

Majd „haza” jöttem. Igen idézőjel. Mert már az itteni otthont nem érzem annak, hiába van itt anyácskám. Ezek a bunkó majmok felforgatták, és kiforgatták az otthon könnyeden megnyugtató általános fogalmát, és helyette csak káosz, fejetlenség, és ordítozás maradt. Gratulálok. De most Isten igazából rábasztak. Olyan adósságot sikerült magukra szakasztaniuk, hogy abból soha a büdös életben nem lábalnak ki. Ezeknek nem lesz soha semmijük… soha semmi, ami a normális élet fogalmába belepasszolna. Csak a gyereket sajnálom… komolyan… Milyen jövő vár így rá? Nem, nem…ne szaladjunk  ennyire előre… Milyen jelene van így? Szeretettel nem lehet mindent megoldani, és nem lehet csak úgy élni, hogy majd lesz valahogy… Ennél azért több kell… Pláne ha az ember családot vállal…

Még szerencse, hogy tegnap beszéltem húgommal, és az én drága Rainámmal… Esküszöm, nem tudom mihez kezdenék néha nélkülük… Yoey és Raina. És… Nos… Na most mosolygok… Beszélgettem még valakivel… Jason…

Amikor már kezdtem azt hinni, hogy senki nem lesz soha, aki maradéktalanul megértene, és anélkül is ismeri lelkem legsötétebb bugyrait, legmélyebb érzelmeit, hogy egy percet is beszélt volna velem, mert olyan mint én… na… akkor jött ő… Komolyan és őszintén meglepett… Még el is szégyelltem magam, hogy milyen izgalmat és őszinte lelkesedést váltott ki belőlem… Szinte gyerekesen viselkedtem… De hülye vagyok…Istenkém…

De a lényeg… nem tudom elégszer megköszönni az Égek, hogy egy másik Érzőt sodort elém (szinte kibökte a szemem vele ^-^). Vele olyan dolgokat is meg tudok beszélni, amit szerintem senki más nem értene meg maradéktalanul. Az első pillanattól egy hullámhosszra kerültünk… Nagyon remélem, hogy ez egy hosszú és boldog barátság kezdete… Minden esetre… valamiért az első perctől kezdve bízom benne… Na ilyen is ritkán fordul elő… egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel így volt…

Jason… Köszönöm.

Barry és Brad Klinge, valamint a "Mindennap Természetfeletti" csapata

angriawolf.webnode.hu/ajanlo/ szellemek

Mielőtt bármit is leírnék, el szeretnék mondani pár dolgot, olyan érzéseket, amit eddig még sosem éltem meg. Bár a felvétel anyaga minőségét tekintve elenyésző tartalommal szolgál, mégis amint átléptem a sírkert hatalmas faragott kapuját, úrrá lett rajtam valami fura, és megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Először nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hiszen maga a tény, hogy ezt a temetőt normális körülmények között zárva tartják, viszont most a városközpontban zajló rendezvény miatt elfelejtették ezt megtenni, már önmagában is nyugtalanító volt, hiszen vizsgálat közben bárki rajta kaphatott volna, vagy esetleg csak szimplán bezár bennünket. Bár örültem, hogy így el tudtuk végezni a kísérletet mindenféle birtokháborítás elkerülésével, a tudattól, hogy bezárnak oda reggelig, első alkalommal tört ki a frász. Istenre esküszöm, még soha életemben nem éreztem ennyi energiát, ennyi entitást egy helyen. Szabályosan rám nehezedett az a súly, amit az ő jelenlétük létrehozott. A végén, már majdnem menekültem a helyszínről, és az összes szőröm az égnek állt, folyamatosan rázott a hideg. Nem tudom, hányan lehettek valójában, de mielőtt meghallgattuk az anyagot, közöltem Lucyon-nel, hogy három szellem, követett bennünket, és a második helyszínen, biztosan előttem álltak. Az érzékeim pedig nem csaltak meg, mert valóban hallható három különböző férfihang a felvételen. Az egyiküknek „normál” testetlen hangja van, és elég közömbös, ugyanakkor figyelmes a viselkedése. Nevezzük őt most „N”-nek. A másik férfinek kifejezetten pattogós, már-már hadaró a beszéde, és a felvételek végére már kimondottan türelmetlen, ideges. Ő legyen most „H”. Viszont harmadik társuk, …nos ő… akár honnan is nézem, ő rémisztett meg a legjobban. A hanghordozása erőteljes, de a felvétel, tompa, és susogós, valahányszor beszél. Mintha bezavarná a készüléket. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fura ellentétet az okozza, hogy ő halt meg legkorábban közülük, talán már vagy száz év is eltelt azóta. Ezért nem képes energiatöbblet nélkül komolyabb megnyilvánulásra. Ám amint ezt végiggondoltam, és próbáltam felismerni a hangját, rájöttem, szinte ő volt az első, aki odajött, és bár ezúttal élőben is sok hangot hallottam, valószínűleg nem tudtam megkülönböztetni, melyik kitől származik éppen. De… és el sem hiszem, hogy így van… most már biztos vagyok benne, ő volt az, akivel már korábban találkoztam. Érzem, hogy így volt. Az a baljóslatú érzés, ami minduntalan bekúszott a bőröm alá, és felmászott az agyamba, hogy ott befészkelve magát megrémítsen, miatta volt. Ő volt az a férfi, aki megtámadta a barátnőmet, majd a fiát, és engem is. Ő volt az, akit el kellett, hogy zavarjak, és aki megpróbált fojtogatni. És itt ismételten vissza kell, hogy utaljak az előző cikkben leírtakra. Attól, hogy egy szellemet kiűznek valahonnan, legyen az tárgy, ingatlan, esetleg test, nem biztos, hogy az illető automatikusan át is kel! Ez a férfi, akit egy nő, brutális bántalmazásáért úgy megvertek a csendőrök, hogy eltört az állkapcsa, még mindig itt van. Még mindig itt eszi a fene a mi világunkban, csak visszatért a sírjához. Nekem meg pont bele kellett futnom… ilyen az én formám… Nevezzük őt most „M”-nek.

Első vizsgálati helyszín: a temető legtávolabbi pontja.

Időpont: 2012, szeptember 7. 23.16-kor.

Miután elmagyarázom a felvételen, hogy miért is tudtunk bemenni, a vizsgálatot megkezdve, feltettem az első kérdésem. „Hello. Van itt valaki?” amire azonnal (a felvételen 0.50 perckor) megérkezik a válasz. „Igen.”

Ezt követően, kisebb nagyobb megszakításokkal, feltűnve N és H folyamatosan beszélgetnek, de olyan halkan kb. észak-nyugati irányban, hogy alig hallható. (1.02) Viszont kivehető, amikor H azt mondja, „Ott a telefon”. Mivel a kezemben világított a telefon, könnyen kiszúrhatták. Majd ismét beszéd, és N megjegyzi (többször is) hogy „…messze állnak”. Persze a kutyák most sem hagytak cserben, és itt is veszetten ugattak, tönkre téve sok bizonyítékot. „Akar velünk valaki beszélni?” ismételtem meg, mire újra csak „Igen” (2.45) volt a válasz. Aztán próbáltam megint infókat gyűjteni, a „mikor haltál meg?” kérdéssel. Erre ismét beszélgetés, amiből sajnos csak annyi hallik ki, hogy „…Nem tudja…Rendben van…” Ez biztos, hogy H volt, miközben N többször is megismétli, hogy „Messze vannak”.

Mivel jó alaposan körülnéztünk, biztos vagyok benne, hogy kizárhatjuk az emberi tényezőt, még akkor is, ha a felvétel készítésekor is hallottam hangokat. Ezt igazolja az is, hogy később a kimondottan nagy területű temetőben, amikor a másik részen voltunk ott is jelen volt a beszélgetésük. Tehát követtek minket. (Más emberek hangja nem hallatszódhatott volna már ekkor oda.)

A felvételen 3.32-kor elmagyarázom a jelenlévőknek, hogy ha belebeszélnek a készülékbe, akkor később hallani fogjuk őket. Erre a készülék erősen sisteregni, zúgni kezdett, mintha szél fújna (ami persze lehetetlen, mert szélcsend volt, ugyan is előző este volt vihar), közben pedig, egyfolytában valaki sóhajtozik, dünnyög, suttog, amitől a hideg is kiráz, főleg, hogy mi lélegzet visszafojtva ácsorogtunk. Ekkor érkezett meg M! El is hangzik tőle egy „Igen” szócska, bár nem világos,  mire érti.

A felvétel 5.00 percén megkérdezem, hogy „Elmondod a neved, és hogy mikor haltál meg?” a válasz nem késik, (5.05) csak hogy kivehetetlen suttogás, úgy tűnik M hiába áll közel, ennyi a maximum teljesítménye. Meg persze a kutyák is rátettek egy lapáttal az ugatásukkal. Aztán H megjegyzi, hogy „Istenem” (5.07) „Miért vannak itt?” (5.08) Amire N válaszol is neki, és megint halk beszédbe kezdenek. Aztán váratlanul valami fura dünnyögés, és 5.20 perckor egy határozott „Hagyd!” szó. Nem vagyok biztos benne, hogy N, vagy H mondta, de abban igen, hogy M-nek szólt. Ugyan is ekkor megint erős szorongó érzés lett úrrá rajtam.

Ezt követően ismét elhangzik egy „Messzebb volt” (6.36-kor), egy „Maradjál” (7.05-kor) H-tól (vagy M-nek címezte, vagy N-nek aki ekkor kezdett komolyabban érdeklődni, hogy kik is lehetünk és mit is akarhatunk. Vélhetően M sündörgése izgatta, hogy vajon mi az oka rá.) Megint beszélgetésbe kezdtek, amibe már M is belekapcsolódott, és valaki szájából elhangzik a „Hall” szó (7.14-kor). Ami nem is meglepő, hiszen nem elég, hogy az egyikőjük már ismer, de ezúttal, bár fogalmam sincs miért, tényleg sok suttogást meghallottam. Ennek két oka lehet. Vagy érzékenyebbek lettek a füleim, megtanulva kiszűrni őket, vagy ami a legvalószínűbb, olyan sokan voltak még rajtuk kívül, hogy az energia szint az egekbe szökve, lehetővé tette ezt. Viszont engem rettentően lefárasztott a dolog, gyanítom, hogy M az energiámon élősködött, ahogyan korábban azt Rainával is tette.

Ez után megkérdeztem, hogy „Szeretnél mondani valamit? Esetleg valakinek üzenni, ilyesmi? Vagy beszélgetni?”

H nem is késett a válasszal „Igen” (7.50) „Szeretnék megtalálni valakit” (8.03) „Gyere közelebb” (8.07). Valószínűleg próbált minél hangosabb lenni, hogy tuti meghalljam, mert 8.17-kor meg is kérdeztem, hogy „Te voltál az?” Erre reagálás „Igen”. (8.19)

Azt hiszem ha M nem lett volna ott, ez lett volna az első alkalom, hogy valakivel tudok rendesen beszélni, és ha közelebb megyek biztosan meg is hallom a válaszait. De ez a szemét már megint keresztbe tett nekem, és megpróbált újra megfélemlíteni.

Második vizsgálati helyszín: a temető nyugati része, sokkal messzebb.

Időpont: 2012, szeptember 7. 23.30-kor.

Mint mondtam, sietnünk kellett, ezért csak ezt a két vizsgálatot végeztünk, és őszintén szólva, nem is bánom, mert ez a rengeteg energia egyenesen elgyöngített, és nagyon meg is ijesztett.

A felvétel 0.37 pecében felteszem a szokásos rutin kérdést, „Van itt valaki?”

0.41 „Van”. Ekkor már bizonyos, hogy mindannyian utánunk jöttek.

Miután most már semmi erős hangot nem hallottam, megkérdeztem, hogy „Mikor haltál meg?”. Legnagyobb meglepetésemre, bár nem tudom M vagy N mondta, de folyamatos „Szemben” ( 2.33, 2.50) szócska ismétlése volt a reakció. Először arra gondoltam, hogy talán ott álltam a sírkövénél, és arra akart utalni, de aztán az is megfordult a fejemben, hogy (mert folyamatosan nézelődtem körbe) magára akarta felhívni a figyelmem. Ez utóbbit igazolja az is, hogy újra nagyon fura érzés lett rajtam úrrá. Érzékeltem magam előtt három tömör, és köd szerű entitást (látni nem láttam, de a köd szó nagyon jól definiálja azt a lebegő, foszlányos erőteret, ami előttem hömpölygött). Ettől kezdve nem nagyon forogtam, inkább magam elé bámultam, ami feltehetően nekik is feltűnt. Egy idő után annyira elviselhetetlenné vált a nyomás rajtam, mikor már éreztem, hogy körül vesznek minket, úgy döntöttem nem kérdezek többet. Nőiesen bevallom, nagyon kiakadtam, és vártam, hogy visszatérjenek a sírjaikhoz. 2.58-kor az egyikük megszólal, azt hiszem H, hogy „Nem zavarnak.” Kissé türelmetlen hangon. Biztos vagyok benne, hogy egy oltári nagy puccsot vert le ezzel, ami M-nek hála arra irányult, hogy mi bajkeverők vagyunk, és zaklatni akarjuk őket, hát ijesszenek ránk. (Oké bakker, ez most kivételesen sikerült. Mintha klausztrofóbiám lett volna egy tömegben, miközben semmit se látni….Hát ez jó…)

Ezt követően, egyik pillanatról a másikra megszűnt a nyomás, és a szellemek visszaszállingóztak a nyughelyeikhez. Nagyot sóhajtottam és 23.36 órakkor le is zártuk a vizsgálatot. Persze ahogy elindultunk kifelé, és még csináltam pár fotót, M követett minket, mert minden áron rajtam akarta tartani a szemét. Egészen addig éreztem őt a hátam mögött, még át nem léptem a kaput és ki nem értem az utcára. Hogy miért? Mert bosszantotta őt a múltkori eset, viszont képtelen volt követni a megszentelt földön kívül, mivel megparancsoltam neki, hogy soha ne jöjjön vissza. Persze míg bent voltunk, hazai terepen azt csinált amit akart…

A harmadik temető „szellemvadászatának” értékelése:

Istenemre, még sosem éreztem ennyi szellemet egy helyen. Ez a temető nagyon öreg, és teli van az újak mellett olyan nyughelyekkel is mint M sírja (1700-1800-as évek). Persze álmomban sem gondoltam volna, hogy pont belefutok itt… Amikor kicsi voltam, volt egy olyan időszakom, hogy nem voltam hajlandó emiatt kimenni a temetőbe. Mert mindet, és mindenkit éreztem, ez pedig nagyon legyöngít, ráadásul melankólikussá tesz. Persze akkor nem féltem, és aztán megtanultam kezelni, ezt a dolgot, ezt a képességet. De most… most visszarántott a múlt… sok volt ez így egyszerre, mert M-nek hála körbe vettek minket úgy a szellemek, hogy kivehetetlen lett, ki kicsoda, ki mikor beszél… mint valami zsinat…

A tanulság csak annyi… ha kint jársz a temetőben tudd, hogy vannak ott szellemek, olyan lelkek, akik valaha húsvér emberek voltak. És bár nagy százalékuknak eszébe se jutna, hogy bántson, maximum szeretnének beszélgetni… mégis jól gondold meg mit csinálsz, hogy megrongálod-e mások sírját, vagy tiszteletlenül viselkedsz-e, mert igen, ők mindent látnak, és ha netalántán olyanba botlasz, aki rosszabb hangulatban távozott el, készülj fel rá, hogy meg is fogja torolni…

Mindenkinek szép jó éjszakát…

Ma reggel mikor felkeltem, és elkészítettem a kávémat, felötlött bennem a tegnap este, amikor is az egyik legjobb barátnőmmel Rainával, megvitattunk pár igen fontos dolgot az élet és az útkeresés rögös mindennapjairól. Ezt a gondolatot továbbszőve érkeztem meg ma ismét a szellemek létsíkjához.

Vajon mi az, ami igazán fontos az életünkben? Miért élünk úgy, hogy állandó rohanás, pénzhajhászás az egész életünk. Egy örökös félelem és rettegés. Félelem a mindennapoktól, a megélhetés gondjai, félelem az ismeretlentől, félelem a baktériumoktól, félelem az emberektől, hogy vajon mit gondolnak rólunk, vajon milyennek látnak mások, vajon teljesítjük e mások elvárásait? Félre ne érts, nem vagyok kivételes helyzetben, nem tartozom a tehetősebbek közé, az én mindennapjaim is harcok a túlélésért. De kérdem én, jó ez így? Megéri ez így? Milyen győzelem az, amibe a versenyző beleroppan? Miért élünk rettegésben? Mai rohanó világunkban, amikor mindenki görcsös, és műkajákkal tömi magát, mű dolgok veszik körül, vegyszerekkel sikálja otthonát megszállottan, milyen generáció nő fel? Minden második, harmadik embernek, cisztái alakulnak ki, idegi alapon, és lehet nem is tud róla. Nincs immunrendszerünk, mert a fertőtlenítésnek, és a nem megfelelő táplálkozásnak köszönhetően, az alapvető anyagok, és baktériumok hiányoznak a szervezetből, amik pedig az építőköveinek kellene, hogy legyen. Ennek eredményeként létrejön a ma embere, egy burokba zárt, betegeskedő, gyógyszerszedő, genetikailag lesilányodott lény, aki csak árnyéka önmagának. Valóban e felé akarunk tartani? Az emberi intelligencia páratlan a természetben, a logika csúcsa. Mégis hajlamosak vagyunk túlzásba esni. Annak idején egy nagyon okos férfiú felismerte, miért halnak bele szülő nők a gyermekáldásba. És ma mi van? Az emberek zöme, már fóbiában szenved a baktériumoktól. Miért kell mindet túlzásba vinni? Főleg a nagyvárosokban. Ráadásul emiatt is eltávolodunk egymástól. Nem beszélgetünk, csak rohanunk, nem ismerjük egymást. Nincsenek önzetlen tetteink, nem értékeljük a természetet, kihasználunk mindent és mindenkit, csak hogy előre jussunk, csak hogy nekünk több, jobb legyen?! Hát komolyan ez lenne a fontos? Miért van az, hogy valaki minél többet koptatja az iskolapadot, minél fentebb kerül a végzettségi-, illetve ranglétrán, annál önteltebb, hataloméhesebb és kvázi együgyűbb lesz? Miért, miért, miért? Fel nem foghatom, hogyan működnek ezek az emberek. Én úgy hiszem, minél előrébb jutunk, minél több dologra látunk rá, annál alázatosabbnak és egyszerűbbnek kellene lennünk. Lényegtelen dolgokra koncentrálunk, miközben még a saját vágyaink, érzéseink, és céljaink is elnyomjuk sokszor, mert a társadalom lebeszél róla. Ha pedig a céljainkat akarjuk elérni, átgázolunk mindenen és mindenkin, és oda sem figyelünk a környezetünkre, és az abban élőkre. Miért nem lehet egyszerre a kettő, harmóniában a környezettel? Ne féljünk az ismeretlentől, ne féljünk tanulni a sírig, hisz egy élet oly kevés megérteni, világunk összefüggéseit. Figyeljünk egymásra, segítsük egymást, hogy általa mindenki fejlődjön és gyarapodjon. Ha valaki jó valamiben, ne irigyeljük, ne tiporjuk el, (ez oly nagyon szép magyar szokás) inkább csodáljuk isten adta tehetségét, és segítsük, bátorítsuk. Mert valóban mindenki jó valamiben! Még te is, ki ezeket a sorokat olvasod. Olyan nincs, hogy valaki ne értsen semmihez! Bízz magadban és bízz abban a hatalmas erőben, ami teremtett, formált, és vigyáz rád. Arra teremtett, hogy intelligens légy és felügyeld a természetet, hogy egyensúlyban, harmóniában tartsd meg világunkat, hogy ne rombold, pusztítsd azt. Ehhez pedig kaptál szabad akaratot, hogy úgy valósítsd meg, ahogyan jónak látod. Hát én azt veszem észre, hogy nagyon visszaélünk ezzel a szabad akarattal, és valamit nagyon, de nagyon rosszul csinálunk!!

Eltöprengtem, amikor hallottam a holtak beszélgetését kint a temetőben. Mi a fontos a számunkra? Kérdezem ismét. Olyan emberek, akik már odaát vannak, és valószínűleg okkal vannak még itt, kétségbe esetten próbálnak beszélgetni, kommunikálni az élőkkel, hogy elmondják, figyeljünk oda egymásra! Ne veszekedj folyton a szüleiddel, ne ócsárold folyton a barátodat, barátnődet, ne kiabálj folyton a gyerekeddel, csak mert valami elsőre nem megy, vagy mert ő máshogy szeretné csinálni. Nem ismerjük pontosan azt az időt, ami kiszabatott nekünk, nem tudjuk, vajon hány élet áll rendelkezésünkre még. De két dolog biztos. Mint a halál, mert hogy ez az egyik. Ha meghaltál, már nem mondhatod el neki, mennyire szeretted igazából, milyen jó is volt, amikor megölelt, ha rosszul érezted magad. Tényleg meg kell várni ezt? Van egy olyan pólóm, amire ez van írva: „Van élet a halál előtt is.” És hogy mit jelent? Ne azzal törődj, hogy mikor és hogyan halsz meg, hanem azzal, hogy hogyan és mennyit élhetsz még! Ne az ivás és a cigizés, ne adj’isten ettől rosszabb dolgok határozzák meg az életedet. Próbálj meg teljes emberként, minőségi életet élni, ahogy azt Alkotód is elvárja tőled.

És a másik dolog, ami ebből szorosan következik. Mielőtt megszületünk, elvállalunk egy feladatot, egy összetett életet, amiben dolgokat meg kell valósítanunk, és ezáltal fejlődnünk kell. Ezt mi magunk osztjuk be, mi vesszük magunkra a feladatokat, mielőtt leszületnénk. Tehát okkal vagy most itt, pont ezen a helyen, pont ebben a pillanatban. Hidd el olyan, hogy véletlen nincs! Igaz olyan sincs, hogy eleve elrendelt. Olyan van, hogy CÉL, és olyan van, hogy saját magad tempójában, megvalósított életút. Különbözőek vagyunk, nem egyformák a módszereink, és nem azonos sebességgel fogjuk végigjárni a kiteljesedés, és megvilágosodás felé vezető utat. Vannak olyanok, aki haláluk után még maradnak, mert valamit nem zártak le életükben, és még tapasztalatra van szükségük. Van olyan, aki halála után visszatér, hogy szerettei mellett legyen, és mivel neki már jobb rálátása van onnan az eseményekre, szívesen segít előre mozdulni, ha elakadtál. És van olyan is, aki egyből átkel. Tudja mi volt a feladata, vagy csak érezte, megtette, és továbblép, hogy új dolgokat is megvalósíthasson. Az élet örök körforgása.

Nem is olyan rég esett meg, illetve talán egy év hosszú idő, nekem mégis mintha tegnap lett volna… hogy elveszítettem a nagymamám. Azelőtt is volt sok tapasztalatom a halállal, sőt láttam nagyon csúnya arcát is, ami sehogyan sem mondható békés távozásnak. Ám ez mégis más volt…

Először is, mert tudtam, hogy be fog következni… ezért édesanyám mellett maradtam. Már pár nappal előtte, amikor még testi jelei nem mutatkoztak az eseménynek, egy fura, erős, de ugyanakkor veszélytelen „erőgóc” jelenlétét érezem, úgy két méterre nagymamám betegágya felett. Tudtam, hogy jó kezekben van, mert bár ez azt jelentette, hogy hamarosan bekövetkezik az, amire senki nem akar még csak gondolni sem, viszont nem lesz egyedül sem itt, sem a túloldalon. Amikor hajnalban elcsendesedett a világ, tudtam itt az idő. Édesanyám szólt, hogy meghalt nagyanyám. (Milyen érdekes, hányan rettennek meg e szó hallatán, ha saját szerettükről van szó…halál.) Az első dolog, ami eszembe ötlött, hogy megkértem drága barátom Gabrielt, kísérje át őt a túloldalra. A legrosszabb dolog amit nem akartam, hogy itt ragadjon, és bolyongjon világunkban. Gabriel feladatainak egyike, a holtak átkísérése, ha úgy tetszik, ő a révész, ő Anubisz, aki a „holtak lelkét méri meg”. Végül is kultúránként változik…. Nagyon örültem, hogy ott, akkor velem tudott lenni, mert így én édesanyámnak tudtam támaszt nyújtani. Valahol olvastam, hogy a léleknek ennyi meg ennyi napra van szüksége, hogy eltávozzon. Hallottam már három naptól elkezdve, negyven valahány napot is de ki kell, hogy ábrándítsam kedves olvasóimat, ez is egyén függő. Semmi köze holmi számolgatásokhoz… Vagy megy, vagy marad… Ennyi.

Kedves mamám, pár óra múlva, miután leültem mellé, és én is elbúcsúztam tőle, elment. (Persze akkor már testen kívül volt, mert a halál időpontja hajnalban állt be.) Nagyon megkönnyebbültem. Hallva a falusi temető szellemeit, tényleg ez az utolsó dolog, amit szeretnék neki… Már nem volt szenvedés, nem volt fájdalom. Nagyon elszorult a szívem, sírtam és keserű voltam, hogy itt hagyott minket, de amikor reggel éreztem a jelenlétét, és a búcsúzás után már eltűnt az „élet”, az energia, a helyiség azon feléből, tudtam, hogy most már az élőkkel kell foglalkoznom, akiknek mindig nehezebb…mert ők itt maradtak… édesanyámmal és a bátyámmal…

Utána is sokat gondoltam rá, de nem akartam, hogy ez valami módon visszarántsa őt, nem akartam a hülye sajnálatommal ideszögezni. Mégis újra meg újra eszembe jutott, vajon tényleg mindet megtettem érte, amit lehetett? Vajon elég volt, vagy teljesen máshogy kellett volna? Mit rontottam el? Mit kellett volna másképpen? Heteken keresztül ettem magam, és bárhogyan is akartam, egyszerűen éreztem, hogy képtelen vagyok ezen túllépni. Gyenge vagyok.

És akkor jött ő… Nagymamám visszajött, hogy elmondja, minden rendben, tudja, mindet megtettem érte, ami erőmből telt, és hogy most már ezen tényleg ne rágódjak, inkább éljek tovább. Ha visszagondolok, nem csak akkor, de most is könny szökik a szemembe. Ennek hála, tényleg le tudtam zárni a dolgot, és csak az emlékekre koncentrálni, és a végtelen szeretetre, amit egymás iránt éreztünk mindig is. Még akkor is, amikor tudtam, hogy leépült szellemileg, és már képtelen volt rendesen kommunikálni, vagy furán, zavartan viselkedett. (Ez hülye példa, de gondoljatok csak bele, milyen az, amikor egy nagyteljesítmény igényű programot, megpróbálsz egy régi számítógépen futtatni. Ugye hogy lehetetlen? Esetleg az eredmény, döcögős, és zavaros lesz. Bár a programnak semmi baja sincs. Na ilyen az, amikor a fizikai gátjaink lekorlátozzák a szellemünket.)

Ezért kérlek titeket, figyeljünk egymásra, és a környezetünkre! Az ember azért van, hogy teljes, és Istennek tetsző életet éljen (minden vallási összehasonlítás nélkül mondom)! Tanuljunk a Mindenhatótól, tanuljunk a körülöttünk élő, lélegző természettől, és tanuljunk a szellemi világ küldötteitől, az emberi lelkektől és az angyaloktól. Mert nekik van csak igazán rálátásuk, hogyan is kellene jól élni az életünket szeretetben, egyészségben, egységben, egészben!

Első vizsgálati helyszín: a temető legtávolabbi, felső része.

Időpont: 2012, augusztus 30. 22.16-kor.

Már amikor beléptünk ebbe a temetőbe, valami különös oknál fogva éreztem, hogy egészen más lesz, mint az előző község sírkertje. De nem biztos, hogy maga a hely tette ezt, lehet, hogy annak tudható be, hogy szerencsénkre épp telihold volt, ráadásul itt (mintha csak a mi gyertyaelméletünk tesztelésére készültek volna) az előzőleg ide látogatók, estére szerte a területen mécseseket gyújtottak. Így igazán minden adott volt ahhoz, hogy nagyobb reményekkel kecsegtessen minket. Első vizsgálati helyszínnek kijelöltünk egy olyan terepet, aminek a közelében egy hét hónapot élt kisgyermek sírja is volt, teli szebbnél szebb mécsesekkel, és virágokkal. Komolyan mondom, úgy összeszorult a szívem a látványra, hogy kellett pár perc, hogy feldolgozzam. De minek után úgy világlott a kis sír, akár egy fáklya az éjszakában, ennél alkalmasabb helyet nem találhattunk volna. Amint elindítottam a felvételt, megkövülten álltunk, hogy minél kevesebb zajt csapjunk, és megegyeztünk Lucyonnal, hogy minden mozgásunkat kommentálni fogjuk a hanganyagon, a félreértések elkerülése végett. A szokásos kérdésekkel indítottam. „Van itt valaki?” „Mikor haltál meg?”

Aztán megkérdeztem, hogy „Egyedül vagy itt?” amire végre megérkezett az első testetlen válasz (a felvételen 2.09 perckor) hogy „Nem”. Egy férfi szelleme volt az.

Ez az! Végre egy értelmes válasz! Valószínűnek tartom, hogy az előző kérdéseimre is volt valami duruzsolós reagálás, de mivel itt is akadtak szép számmal kutyák, így az ő ugatásaik sokszor bezavartak az amúgy is kis hatósugarú felvételünkbe. Ez volt az első tisztán kivehető reagálás. Ezt követően megkérdeztem, hogy „Akarsz beszélgetni?” (2.24 perckor) majd meg is kaptam a választ, hogy „Igen.” (2.30). De mivel én sajnos ott helyben nem hallottam, így a férfi (3.03 perc környékén) még többször hozzá tette, hogy „Beszélj”, „Beszéljünk”. Újra és újra figyelmeztettem, hogy jöjjön közelebb, mert nem fogjuk őt hallani. Amikor ezt megtettem, (a felvételen 4.10 perckor) válaszol egy férfihang, hogy „Nem fognak.” De fura módon, ez a tónusú hang nem az előző férfié volt, hanem egy másik alaké. Így már két beszélgető partnerünk is akadt. Később még hallható egy „Na beszélj” és egy „Nem akarok” szóváltás a két alak között, de sajnos az alapzaj ekkor olyan magas, hogy szinte kiszűrhetetlen, és tényleg csak tippelni tudok. De szerintem akkor vitatták meg maguk között, hogy érdemes-e velünk szóba elegyedni.

Ezután átsétáltunk a ravatalozóhoz, ahol három perc múlva ismét felvettünk egy kb. 10-15 perces anyagot, ami sajnálatos módon, egy technikai malőr miatt elúszott (szóval bénáztam, amikor helyszíni fotókat készítettem, nincs ezen mit szépíteni ^_^’). De ha volt is valami rajta, a következő anyagon az illető megtalálható lett.

Második vizsgálati helyszín: a ravatalozótól nem messze (kb. nyolc méterre).

Időpont: 2012, augusztus 30. 22.36-kor.

A ravatalozó teraszán ácsorogva, felfigyeltünk egy többszörösen ismétlődő neszezésre, így megállítottam a felvételt, és 22.36 órakor újra indítva, megpróbáltuk a zajongót nyakon csípni. Közben megvitattuk, hogy valahányszor közelebb érünk, a zaj mindig távolabb kerül. Mintha menekülne valaki előlünk. Feltettem hát a kérdést, „Itt vagy?” „Te zajongtál az előbb?” ,de egy árva hangot sem hallottam. Így hát ismét megkérdeztem, hogy „Van itt valaki?” erre, pár pillanat múlva, egy női hang (1.01 perckor) megszólalt a fa irányából, hogy „Nem lesz így jó,…meg akar fogni.” Ekkor odébb mentünk, követve a zajt. Utána síri csend. Gondolom újra csak odébbállt. (Így utólag hallva vicces, hogy egy szellem jobban berezelt tőlünk, mint mi tőle. ^_^’ De hát az emberek nem lesznek mások attól, hogy a túloldalra kerülnek. Ha életükben is „lámpalázasak” akkor, az nem igen változik meg.)

Miután ácsingóztunk egy kicsit, türelmetlenségemnek hangot adva, eleresztettem egy „Hallo” kiáltást (1.41 perckor). A kutyák persze azonnal belekezdtek a kórusba, így semmit sem lehet kivenni. Mikor alábbhagytak, biztos, ami biztos, megtoldottam egy „Itt vagy?” kérdéssel is. Mire (2.45) válaszként, az előző „szkeptikus férfi” („Nem fognak.” „Nem akarok”) hozzám hasonlóan, úgymond behuhogott nekünk egy „Hahó”-t. Nagyon vicces… Kis utánzó! És még ő nem akart beszélgetni!

Sajnos akár hogy is füleltem, nem hallottam semmit. Az ember egyszerűen nem képes őket meghallani az ő zajküszöbükön, hacsak bele nem kiabálnak a fülébe. De szerencsémre az elektronika csodájának jóvoltából, még azt is sikerült rögzíteni, ahogy az első férfi, kijelenti, (2.53-54 perckor) hogy „Nem hallottak minket.” Majd bőbeszédű társa, a második férfi azonnal meg is jegyzi (2.55) „Nem.”

Tényleg sajnálom, hogy nem hallottam őket, mert így a kommunikáció tulajdonképpen hiába volt meg, mind a két részről egyoldalú maradt.

Harmadik vizsgálati helyszín: a temető legsötétebb, legtávolabbi csücske. (Így bezártunk egy háromszöget.)

Időpont: 2012, augusztus 30. 22.46-kor.

Miközben a harmadik helyszínre tartottunk, megbeszéltük, hogy ha valaki menekült is előlünk, azt nem vehetjük üldözőbe, ez az ő dolga. Még hangosan megjegyeztem, hogy ha akar, akkor majd átjöhet az utolsó színhelyre. ^_^’ Mint utóbb kiderült, ez hatott, mert az utolsó felvételen a hölgy elszólja magát.

Itt fontos leszögezni, hogy ekkor már látótávolságba került néhány ház. És biztosan tudom, hogy volt is valaki, aki épp kint tartózkodott, de mivel azt ott és azonnal hallottuk, semmi módon nem keverhető össze azokkal a testetlen hangokkal, amit csak és kizárólag a felvételen lehetett pontosan hallani!

Az utolsó vizsgálatot, egy gyertya meggyújtásával indítottuk, ugyan is ezen a részen nem igazán égett mécses, és mi biztosra akaratunk menni a „gyertyavonzás-elmélettel”. Ami úgy tűnik, kiválóan bevált. Ezután elindítottam a felvételt. Megjegyeztem, hogy örülnék, ha nem befolyásolnák élők a felvételt. Mire hallani lehet, hogy szellemeink is diskurálnak egymás között, de csak az első férfi szavai vehetők ki. Annak is a legvége, „… beszélnek hozzánk.” (Itt valószínűleg arra gondoltak, hogy mikor beszélünk hozzájuk, és mikor nem, vagy hogy tényleg halljuk-e őket.) Ismét a szokásos kérdésekkel kezdtem, és megint figyelmeztettem őket, ha nem jönnek közelebb, és nem a készülékbe beszélnek, nem fogjuk őket meghallani! Első barátunk komolyan is vette, (úgy tűnik hármójuk közül ő volt a kitartóbb, mindenáron szeretett volna beszélgetni) ezért a jobb oldalamról entitások jelenlétét éreztem, aminek hangot is adtam Lucyon felé. Ez után meg sem fordult a fejemben, hogy más irányba tartsam a készüléket. Ekkor már tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Megkérdeztem, hogy „Mikor haltál meg?” (2.37), mire az egyik férfi azt mondta, „99’ augusztusa volt”. (ez mondjuk magyarázná, hogy miért pont most bolyong itt, már ha jól értettem a dátumot).

A kutyák persze ismét rákezdtek, és ugattak, ami csak a csövön kifért. Ekkor megjegyeztem, hogy miért pont mindig ekkor ugatnak, és hogy olyan mintha valamit éreznének, vagy nem tudom, lehet, hogy csak jó érzékük van hozzá, mikor nem kéne beleszólni. Erre a nőnek kiszaladt a száján (2.57), hogy „Igen.”, pont a mondatom közepén, amikor mondtam, hogy „vagy nem tudom” (na most lebukott, mégis csak utánunk jött ^_^’).

Aztán szóltam, hogy „Gyere közelebb, mondd el, hogy ki vagy. Hogy hívnak?” Mivel ilyen jól időzítettem tudtomon kívül, úgy lehettek vele, hogy adnak még egy esélyt, hátha tényleg halljuk őket. Valamit válaszoltak is, de sajnos kivehetetlen számomra. Túl suttogós lett.

Majd megismételtem, a hogy hívnak kérdést, (3.46 perckor) amire két szavas válasz érkezett, (3.49 perckor). Ez szintén kivehetetlen, mert ugye mivel nem ismerem a nevét, nagyon nehéz kibogarásznom. Már majdnem megfogalmazódott bennem, hogy talán valaki élő ember kiabál be nekünk, hogy ne zajongjunk, de a következő pillanatban azonnal folytatja is barátunk, minden kétségem eloszlatva. Sajnos az első szótagot nem érteni, de a mondata végét igen, „…öccse.” Valakinek az öccse. Biztos azért említette meg, mert ugye bár a falun belül így azonosítják egymást az emberek. (Ennek a fia, vagy felesége, vagy húga, öccse.) De ami ennél is furább, hogy ez a nevét emlegető férfi, sokkal idősebbnek, már-már parasztos nyelvezetű alaknak tűnt. Ez pedig azt jelentené, hogy az első helyen kettő férfi, a másodikon egy nő, a harmadikon pedig egy bácsika szelleme csatlakozott hozzánk, akik mind ott voltak az utolsó vizsgálati helyszínen. Az kapásból három lélekkel több, mint legutóbb. Vagyis a gyertyaelmélet igazolást nyert (némi teliholdas segítséggel).

A vizsgálatot 22.54-kor fejeztük be.

A második temető „szellemvadászatának” értékelése:

Először is, ennek a temetőnek a fekvése sokkal jobb, csak egyetlen oldalról volt lakóházak közelében, ezért a felvételek is értékelhetőbbek lettek. A nagyságát tekintve majdnem megegyezik az előzővel, talán egy kicsit nagyobb. Ezúttal is hanganyagot rögzítettünk, és készítettünk pár helyszíni fotót. Viszont most kihasználtuk annak az ősi beidegződésnek a hagyományát, hogy a gyertya lángja, visszavezeti hozzánk a holtakat. Mint kiderült, ez bizonyítást nyert. Hiszen két középkorú férfi, egy nő és egy idős úr is csatlakozott hozzánk. Bár lehet, hogy csak itt több lélek kóborol a sírkertben, esetleg ők közlékenyebbek voltak. Azért semmit nem vehetünk biztosra. Minden esetre nagyon érdekes volt látni a különbséget, és legközelebb is valószínűleg használunk majd gyertyát.

A következő alkalommal a kisebb méretű község, és falu után egy nagyobb fába vágjuk majd a fejszénket. Ugyan is az utolsó vizsgálati helyszín egy város temetője lesz.

Ez úton szeretném megemlíteni, hogy a kísérletünk nem minősül profi szintűnek, nincsenek nagy teljesítményű felszereléseink. Viszont az eredményt nem befolyásolja egyikőnk sem, és igyekszünk minél racionálisabbak maradni. Amit itt leírok, az valóban megtörtént, a kísérleteket valóban végrehajtjuk, és a célja az, hogy megtudjuk vajon igaz-e, hogy vannak olyan emberi lelkek, akik ilyen, olyan okból bolyonganak a temetőkben. Ezért is semmi ok a manipulációra, nem akarunk tetszelegni, vagy hírnévre szert tenni, ez puszta kíváncsiság, és akár az én akár segítőtársam részéről teljesen mindegy, hogy mi lesz a vizsgálatok eredménye. Ha valahol nem történik semmi, hát nem történik. Ha mégis, azt elmondjuk. Ez ennyire egyszerű.