Karcolat
Napok óta furán érzem magam… Nem tudom, mi van velem… Először is észre vettem, hogy valaki folyton követ. Valami szellem. De fogalmam sincs, ki lehet az. Már az is eszembe jutott, hogy talán a férfi az utolsó temetőből… aki akkor segített nekünk, és megfékezte M-met. De hogy úgy mondjam, most rohadtul nem tudok arra koncentrálni, hogy neki segíthessek. Mert gondolom, azt akarja. Hiszen már értésemre adta, hogy szeretne valakit megkeresni.
De most ehhez nem lenne lelki erőm… Ahhoz túlságosan is azt érzem, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok. Majd szétvet a düh. Soha életemben nem éreztem még ekkora undort és utálatot a majmok iránt, mint most. Amikor ki kell mozdulnom a négy fal közül, néha azt érzem, megfolyt a tömeg. Viszolygok ezektől az együgyű, gusztustalan, önző férgektől. Ezektől a csak erős jóindulattal nevezhető, emberektől. Azt hiszik, csak körülöttük forog minden. Mintha más sem lenne, csak a világ, ami értük van, kiszolgálja a kényüket-kedvüket, az egoista életüket. Mi a francot képzelnek ezek magukról? Tényleg azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Átgázolhatnak mindenkin, hogy nem jár következményekkel, amit tesznek? Hát fel kell, hogy homályosítsam kedves elkúrt majom társaim, hogy mindennek van következménye, mindennek van kihatása, és csak azért mert nem vesznek róla tudomást még nem szűnik meg a dolog!
Ma voltam orvosnál… De minek? Édes Istenem… Már attól is felfordul a gyomrom, hogy szükségem lehet ezekre a mesterséges szarokra, amit a majmok oly lelkesen gyógyszernek hívnak. Hívják csak… az úgy sem egészség, amit visszaad nekik… az csak haladék… az egészség nem itt kezdődik.
Ott láttam egy nagydarab fazont. Ó ember, én is erősen tornádóálló vagyok, de ez a fickó volt vagy 140kg. Undorító, gurgulázó vihogásával felverte a váró csendjét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mindenből és mindenkiből viccet csinálhat. Legszívesebben odasétáltam volna, és a kezét, amivel a taknyos orrát szorongatta, hogy a röhögéstől ne ömöljön ki a beltartalom, lenyomtam volna a torkán, hogy fulladjon bele. De nem tettem… Néha ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy az ember ne csináljon semmit… Kibírtam… El sem hiszem, hogy egy szó nélkül kiálltam… De valószínűleg a fickó vesztét érezte, mert miután másodszor is gunyorosan felröhögött, gyilkos pillantást lövelltem felé, megjegyezve igen halkan, hogy hülye barom. Vette a lapot… Elhallgatott. Ügyes kis majom, következő szintre léphet… életben maradhat…
Majd „haza” jöttem. Igen idézőjel. Mert már az itteni otthont nem érzem annak, hiába van itt anyácskám. Ezek a bunkó majmok felforgatták, és kiforgatták az otthon könnyeden megnyugtató általános fogalmát, és helyette csak káosz, fejetlenség, és ordítozás maradt. Gratulálok. De most Isten igazából rábasztak. Olyan adósságot sikerült magukra szakasztaniuk, hogy abból soha a büdös életben nem lábalnak ki. Ezeknek nem lesz soha semmijük… soha semmi, ami a normális élet fogalmába belepasszolna. Csak a gyereket sajnálom… komolyan… Milyen jövő vár így rá? Nem, nem…ne szaladjunk ennyire előre… Milyen jelene van így? Szeretettel nem lehet mindent megoldani, és nem lehet csak úgy élni, hogy majd lesz valahogy… Ennél azért több kell… Pláne ha az ember családot vállal…
Még szerencse, hogy tegnap beszéltem húgommal, és az én drága Rainámmal… Esküszöm, nem tudom mihez kezdenék néha nélkülük… Yoey és Raina. És… Nos… Na most mosolygok… Beszélgettem még valakivel… Jason…
Amikor már kezdtem azt hinni, hogy senki nem lesz soha, aki maradéktalanul megértene, és anélkül is ismeri lelkem legsötétebb bugyrait, legmélyebb érzelmeit, hogy egy percet is beszélt volna velem, mert olyan mint én… na… akkor jött ő… Komolyan és őszintén meglepett… Még el is szégyelltem magam, hogy milyen izgalmat és őszinte lelkesedést váltott ki belőlem… Szinte gyerekesen viselkedtem… De hülye vagyok…Istenkém…
De a lényeg… nem tudom elégszer megköszönni az Égek, hogy egy másik Érzőt sodort elém (szinte kibökte a szemem vele ^-^). Vele olyan dolgokat is meg tudok beszélni, amit szerintem senki más nem értene meg maradéktalanul. Az első pillanattól egy hullámhosszra kerültünk… Nagyon remélem, hogy ez egy hosszú és boldog barátság kezdete… Minden esetre… valamiért az első perctől kezdve bízom benne… Na ilyen is ritkán fordul elő… egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel így volt…
Jason… Köszönöm.
