Elmélkedés, félúton a megvilágosodás, és az igazságkeresés felé.
Ma reggel mikor felkeltem, és elkészítettem a kávémat, felötlött bennem a tegnap este, amikor is az egyik legjobb barátnőmmel Rainával, megvitattunk pár igen fontos dolgot az élet és az útkeresés rögös mindennapjairól. Ezt a gondolatot továbbszőve érkeztem meg ma ismét a szellemek létsíkjához.
Vajon mi az, ami igazán fontos az életünkben? Miért élünk úgy, hogy állandó rohanás, pénzhajhászás az egész életünk. Egy örökös félelem és rettegés. Félelem a mindennapoktól, a megélhetés gondjai, félelem az ismeretlentől, félelem a baktériumoktól, félelem az emberektől, hogy vajon mit gondolnak rólunk, vajon milyennek látnak mások, vajon teljesítjük e mások elvárásait? Félre ne érts, nem vagyok kivételes helyzetben, nem tartozom a tehetősebbek közé, az én mindennapjaim is harcok a túlélésért. De kérdem én, jó ez így? Megéri ez így? Milyen győzelem az, amibe a versenyző beleroppan? Miért élünk rettegésben? Mai rohanó világunkban, amikor mindenki görcsös, és műkajákkal tömi magát, mű dolgok veszik körül, vegyszerekkel sikálja otthonát megszállottan, milyen generáció nő fel? Minden második, harmadik embernek, cisztái alakulnak ki, idegi alapon, és lehet nem is tud róla. Nincs immunrendszerünk, mert a fertőtlenítésnek, és a nem megfelelő táplálkozásnak köszönhetően, az alapvető anyagok, és baktériumok hiányoznak a szervezetből, amik pedig az építőköveinek kellene, hogy legyen. Ennek eredményeként létrejön a ma embere, egy burokba zárt, betegeskedő, gyógyszerszedő, genetikailag lesilányodott lény, aki csak árnyéka önmagának. Valóban e felé akarunk tartani? Az emberi intelligencia páratlan a természetben, a logika csúcsa. Mégis hajlamosak vagyunk túlzásba esni. Annak idején egy nagyon okos férfiú felismerte, miért halnak bele szülő nők a gyermekáldásba. És ma mi van? Az emberek zöme, már fóbiában szenved a baktériumoktól. Miért kell mindet túlzásba vinni? Főleg a nagyvárosokban. Ráadásul emiatt is eltávolodunk egymástól. Nem beszélgetünk, csak rohanunk, nem ismerjük egymást. Nincsenek önzetlen tetteink, nem értékeljük a természetet, kihasználunk mindent és mindenkit, csak hogy előre jussunk, csak hogy nekünk több, jobb legyen?! Hát komolyan ez lenne a fontos? Miért van az, hogy valaki minél többet koptatja az iskolapadot, minél fentebb kerül a végzettségi-, illetve ranglétrán, annál önteltebb, hataloméhesebb és kvázi együgyűbb lesz? Miért, miért, miért? Fel nem foghatom, hogyan működnek ezek az emberek. Én úgy hiszem, minél előrébb jutunk, minél több dologra látunk rá, annál alázatosabbnak és egyszerűbbnek kellene lennünk. Lényegtelen dolgokra koncentrálunk, miközben még a saját vágyaink, érzéseink, és céljaink is elnyomjuk sokszor, mert a társadalom lebeszél róla. Ha pedig a céljainkat akarjuk elérni, átgázolunk mindenen és mindenkin, és oda sem figyelünk a környezetünkre, és az abban élőkre. Miért nem lehet egyszerre a kettő, harmóniában a környezettel? Ne féljünk az ismeretlentől, ne féljünk tanulni a sírig, hisz egy élet oly kevés megérteni, világunk összefüggéseit. Figyeljünk egymásra, segítsük egymást, hogy általa mindenki fejlődjön és gyarapodjon. Ha valaki jó valamiben, ne irigyeljük, ne tiporjuk el, (ez oly nagyon szép magyar szokás) inkább csodáljuk isten adta tehetségét, és segítsük, bátorítsuk. Mert valóban mindenki jó valamiben! Még te is, ki ezeket a sorokat olvasod. Olyan nincs, hogy valaki ne értsen semmihez! Bízz magadban és bízz abban a hatalmas erőben, ami teremtett, formált, és vigyáz rád. Arra teremtett, hogy intelligens légy és felügyeld a természetet, hogy egyensúlyban, harmóniában tartsd meg világunkat, hogy ne rombold, pusztítsd azt. Ehhez pedig kaptál szabad akaratot, hogy úgy valósítsd meg, ahogyan jónak látod. Hát én azt veszem észre, hogy nagyon visszaélünk ezzel a szabad akarattal, és valamit nagyon, de nagyon rosszul csinálunk!!
Eltöprengtem, amikor hallottam a holtak beszélgetését kint a temetőben. Mi a fontos a számunkra? Kérdezem ismét. Olyan emberek, akik már odaát vannak, és valószínűleg okkal vannak még itt, kétségbe esetten próbálnak beszélgetni, kommunikálni az élőkkel, hogy elmondják, figyeljünk oda egymásra! Ne veszekedj folyton a szüleiddel, ne ócsárold folyton a barátodat, barátnődet, ne kiabálj folyton a gyerekeddel, csak mert valami elsőre nem megy, vagy mert ő máshogy szeretné csinálni. Nem ismerjük pontosan azt az időt, ami kiszabatott nekünk, nem tudjuk, vajon hány élet áll rendelkezésünkre még. De két dolog biztos. Mint a halál, mert hogy ez az egyik. Ha meghaltál, már nem mondhatod el neki, mennyire szeretted igazából, milyen jó is volt, amikor megölelt, ha rosszul érezted magad. Tényleg meg kell várni ezt? Van egy olyan pólóm, amire ez van írva: „Van élet a halál előtt is.” És hogy mit jelent? Ne azzal törődj, hogy mikor és hogyan halsz meg, hanem azzal, hogy hogyan és mennyit élhetsz még! Ne az ivás és a cigizés, ne adj’isten ettől rosszabb dolgok határozzák meg az életedet. Próbálj meg teljes emberként, minőségi életet élni, ahogy azt Alkotód is elvárja tőled.
És a másik dolog, ami ebből szorosan következik. Mielőtt megszületünk, elvállalunk egy feladatot, egy összetett életet, amiben dolgokat meg kell valósítanunk, és ezáltal fejlődnünk kell. Ezt mi magunk osztjuk be, mi vesszük magunkra a feladatokat, mielőtt leszületnénk. Tehát okkal vagy most itt, pont ezen a helyen, pont ebben a pillanatban. Hidd el olyan, hogy véletlen nincs! Igaz olyan sincs, hogy eleve elrendelt. Olyan van, hogy CÉL, és olyan van, hogy saját magad tempójában, megvalósított életút. Különbözőek vagyunk, nem egyformák a módszereink, és nem azonos sebességgel fogjuk végigjárni a kiteljesedés, és megvilágosodás felé vezető utat. Vannak olyanok, aki haláluk után még maradnak, mert valamit nem zártak le életükben, és még tapasztalatra van szükségük. Van olyan, aki halála után visszatér, hogy szerettei mellett legyen, és mivel neki már jobb rálátása van onnan az eseményekre, szívesen segít előre mozdulni, ha elakadtál. És van olyan is, aki egyből átkel. Tudja mi volt a feladata, vagy csak érezte, megtette, és továbblép, hogy új dolgokat is megvalósíthasson. Az élet örök körforgása.
Nem is olyan rég esett meg, illetve talán egy év hosszú idő, nekem mégis mintha tegnap lett volna… hogy elveszítettem a nagymamám. Azelőtt is volt sok tapasztalatom a halállal, sőt láttam nagyon csúnya arcát is, ami sehogyan sem mondható békés távozásnak. Ám ez mégis más volt…
Először is, mert tudtam, hogy be fog következni… ezért édesanyám mellett maradtam. Már pár nappal előtte, amikor még testi jelei nem mutatkoztak az eseménynek, egy fura, erős, de ugyanakkor veszélytelen „erőgóc” jelenlétét érezem, úgy két méterre nagymamám betegágya felett. Tudtam, hogy jó kezekben van, mert bár ez azt jelentette, hogy hamarosan bekövetkezik az, amire senki nem akar még csak gondolni sem, viszont nem lesz egyedül sem itt, sem a túloldalon. Amikor hajnalban elcsendesedett a világ, tudtam itt az idő. Édesanyám szólt, hogy meghalt nagyanyám. (Milyen érdekes, hányan rettennek meg e szó hallatán, ha saját szerettükről van szó…halál.) Az első dolog, ami eszembe ötlött, hogy megkértem drága barátom Gabrielt, kísérje át őt a túloldalra. A legrosszabb dolog amit nem akartam, hogy itt ragadjon, és bolyongjon világunkban. Gabriel feladatainak egyike, a holtak átkísérése, ha úgy tetszik, ő a révész, ő Anubisz, aki a „holtak lelkét méri meg”. Végül is kultúránként változik…. Nagyon örültem, hogy ott, akkor velem tudott lenni, mert így én édesanyámnak tudtam támaszt nyújtani. Valahol olvastam, hogy a léleknek ennyi meg ennyi napra van szüksége, hogy eltávozzon. Hallottam már három naptól elkezdve, negyven valahány napot is de ki kell, hogy ábrándítsam kedves olvasóimat, ez is egyén függő. Semmi köze holmi számolgatásokhoz… Vagy megy, vagy marad… Ennyi.
Kedves mamám, pár óra múlva, miután leültem mellé, és én is elbúcsúztam tőle, elment. (Persze akkor már testen kívül volt, mert a halál időpontja hajnalban állt be.) Nagyon megkönnyebbültem. Hallva a falusi temető szellemeit, tényleg ez az utolsó dolog, amit szeretnék neki… Már nem volt szenvedés, nem volt fájdalom. Nagyon elszorult a szívem, sírtam és keserű voltam, hogy itt hagyott minket, de amikor reggel éreztem a jelenlétét, és a búcsúzás után már eltűnt az „élet”, az energia, a helyiség azon feléből, tudtam, hogy most már az élőkkel kell foglalkoznom, akiknek mindig nehezebb…mert ők itt maradtak… édesanyámmal és a bátyámmal…
Utána is sokat gondoltam rá, de nem akartam, hogy ez valami módon visszarántsa őt, nem akartam a hülye sajnálatommal ideszögezni. Mégis újra meg újra eszembe jutott, vajon tényleg mindet megtettem érte, amit lehetett? Vajon elég volt, vagy teljesen máshogy kellett volna? Mit rontottam el? Mit kellett volna másképpen? Heteken keresztül ettem magam, és bárhogyan is akartam, egyszerűen éreztem, hogy képtelen vagyok ezen túllépni. Gyenge vagyok.
És akkor jött ő… Nagymamám visszajött, hogy elmondja, minden rendben, tudja, mindet megtettem érte, ami erőmből telt, és hogy most már ezen tényleg ne rágódjak, inkább éljek tovább. Ha visszagondolok, nem csak akkor, de most is könny szökik a szemembe. Ennek hála, tényleg le tudtam zárni a dolgot, és csak az emlékekre koncentrálni, és a végtelen szeretetre, amit egymás iránt éreztünk mindig is. Még akkor is, amikor tudtam, hogy leépült szellemileg, és már képtelen volt rendesen kommunikálni, vagy furán, zavartan viselkedett. (Ez hülye példa, de gondoljatok csak bele, milyen az, amikor egy nagyteljesítmény igényű programot, megpróbálsz egy régi számítógépen futtatni. Ugye hogy lehetetlen? Esetleg az eredmény, döcögős, és zavaros lesz. Bár a programnak semmi baja sincs. Na ilyen az, amikor a fizikai gátjaink lekorlátozzák a szellemünket.)
Ezért kérlek titeket, figyeljünk egymásra, és a környezetünkre! Az ember azért van, hogy teljes, és Istennek tetsző életet éljen (minden vallási összehasonlítás nélkül mondom)! Tanuljunk a Mindenhatótól, tanuljunk a körülöttünk élő, lélegző természettől, és tanuljunk a szellemi világ küldötteitől, az emberi lelkektől és az angyaloktól. Mert nekik van csak igazán rálátásuk, hogyan is kellene jól élni az életünket szeretetben, egyészségben, egységben, egészben!
