Ego, vagy nem ego? Avagy hol is jobb elhelyezkedni a társadalmi skálán?
Ma reggel szokásos utamat megjárva, (tudjátok a tiszteletkörök, bevásárlás, miegymás) azon kaptam magam, hogy szétszórt és türelmetlen vagyok, mégis minden szinte mindegy. Lehangoltság és szinte erőtlenség, ború vett rajtam erőszakot. De én nem szeretek ilyen lenni. Mindig is próbáltam szociálisan aktív lenni, de az elmúlt időszakban egyre jobban kezdek antiszoc lenni. Aztán körül pillantva jobban megnéztem az embereket.
Ilyenkor utálom, hogy „érző” vagyok. A többiek érzelmi túláradása szinte lenyom. Még ha öröm lenne, akkor nem is lenne semmi gond. De szinte egy csepp jókedvet sem tapasztaltam. Mindenki fáradt, mindenki unott, bosszankodnak, elégedetlenkednek, morognak, dühöngenek, vagy csak teljesen érdektelenek.
Az egész társadalom olyan most, mint egy időzített bomba. Senki nem képes meglátni a pozitív oldalt. Szinte belefulladunk a mindennapi problémákba, és úgy érezzük nincs kiút ebből az átkozott mókuskerékből.
Néha nagyon örülök annak, hogy a képességeimnek hála tudok valamelyest enyhíteni a társaim, a körülöttem lévők „szenvedésein”. De néha nagyon megterhelő, és egyenesen a padlóra küld, amikor nyomasztanak ezek az érzelmek. Olyankor útálom, és elő jön belőlem az ego, szinte dörömbölve a koponyámon, hogy
„…hééé hülye, foglalkozz magaddal! Más is azt teszi, miért kell neked megoldani mindent?”
Erre én: Fogd be! Tudod, hogy nem hagyhatom magukra őket. Ők lehetnek gyengék, de én nem. Én nem eshetek el. Valakinek erősnek kell maradnia, valakinek tartania kell a helyzetet, hogy ne legyen káosz.
Persze nem hallgat meg, csak fújja a magáét…végtére is ezért ego. Az a dolga, hogy életben tartson. De én meg néha hajlok rá, hogy mégis megfogadjam, amit mond….persze mindig az a vége, hogy magányos leszek… puff neki. Köszi a tanácsot…aztán takaríthatom fel a széthullott darabkáimat…
Ilyenkor leginkább Zorian az egyetlen, akihez fordulhatok. Az én drága őrangyalom. Ő legalább ismer…nem kell neki mindent elmagyarázni, szavak nélkül is tökéletesen érti, mi kell nekem. Persze jó néha kibeszélni a dolgokat, de amikor ki-ki csúszik a lábam alól a talaj, már csak ő tart vissza, olyankor képtelen lennék szavakba önteni az érzéseim. Az emberekkel meg ugye, csak így lehet kommunikálni. Nem úgy az angyalokkal.
Jó „különlegesnek” lenni, vagy inkább legyek én is egy az emberek világában? Legyek olyan, mint a többiek? Vagy maradjak inkább egyéniség? Az emberek nem szeretik azokat, akik „különcek”. Vagy félnek tőlünk, mert nem értik őket, vagy gyűlölik, mert irigykednek rájuk. Maximum az értheti, aki maga is kicsit másabb… Aki kicsit máshogy szemléli a világot.
Emlékszem mikor először „találkoztunk” álmomban Zoriannel. Vagy amikor nem is olyan régen, először hallottam meg. Hiszen többnyire nincs szükség arra, hogy hangot adjon a véleményének, mert össze vagyunk kötve mentálisan. Persze én hallani akartam, talán kíváncsiságból, és kértem, mondja ki a nevem. Esküszöm eleredt a könnyem. Nem szégyellem, kicsordult a könnyem. Olyan szép, olyan lágy, mégis erőteljes, kifejező hangja volt, hogy akaratlanul is így reagáltam. Kicsit magam is meglepődtem ezen…
Szóval néha nem is bánom, hogy ennyire érzékeny vagyok…ezek nélkül a kis impulzusok nélkül nekem is sivár, és a mindennapok posványába beleragadt, kétségbe esett életem lenne…mert ugye volt ilyen is…de az egy másik sztori.
Arra bíztatlak kedves olvasóm, ne félj beengedni a házadba és a szívedbe ezt a mérhetetlen és önzetlen szeretetet, ami tőlük, ami a te őrangyalodtól is jön. Mert csak ez az, ami kiránthat a depresszióból, ami visszaránthat a szakadék széléről, ami segít megoldani úgy a problémáidat, hogy azok tényleg megszűnjenek, és tovább léphess a fejlődés szintjén oda, ahol tudod mérlegelni, hogy mi az igazán fontos, és mi a lényegtelen.
